Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 4. szám - MŰHELY - Szalay Károly: Jegyzetek a szatirikus antihősről
SZALAY KÁROLY JEGYZETEK A SZATIRIKUS ANTIHŐSRŐL Játsszunk nevekkel: Cervantes. Utána kívánkozó regényalakjának neve: Don Quijote. Moliére — Jourdain, Harpagon, Tartuffe. Gogol — Csicsikov. Bessenyei — Pontyi. Fazekas — Döbrögi. Petőfi — Pató Pál. Goncsárov — Oblomov. Mikszáth — Katánghy. I If és Petrov — Osztap Bender. K. Grand pierre — Csibráky. Remenyik—Blőse. Ezek a komikus, humoros, szatirikus alakok öntörvényű személyek, de kort, társadalmi osztályt jellemző, különleges emberi magatartást megtestesítő antihősök is. A donkihótiz- mus, a patópálizmus, az oblomovizmus, a csibrákyzmus pontos meghatározásai emberi magatartásoknak, amelyek adott korszakban és társadalmi körülmények között alakultak ugyan ki — egy-egy írói megfogalmazásban, de érvényességüket az idő múlásával, a társadalmi viszonyok változásával nem vesztették el, legföljebb módosultak, átalakultak. Ezt az átalakulást érzékelheti a szatirikus író és a kor követelményeinek megfelelően teremtheti újjá a szatirikus antihőst. A képmutatót, az álnok szentet Moliére fogalmazta meg tartós érvénnyel. De Lope de Vega, Boccaccio, Aretino, Rabelais, Scarron is megalkotta a maga hipokritáját. Harpagon őse-rokona Euclio, Háry Jánosnak Pyrgopoli- cines, a miles gloriosus. Emberi adottságaik, hibáik tekintetében azonosak a különböző korok és égtájak szatirikus alakjai, csak osztályheiyzetük változik. Aristophanes anti- hőse rabszolgatársadalomban próbál paraszt létére arisztokratát játszani. Moliére polgára, a polgárosodás győzelme előtt a nemeseket majmolja. Majakovszkij proletárját nyárspolgári vágyálmok gyötrik — a proletárforradalom győzelme után. Kergeségük, nevetségességük oka ugyanaz: ahelyett, hogy koruk történelmi sorsfordulójának hőseivé nőnének, korszerűtlen, anakronisztikus téveszmék antihőseivé süllyednek. A komikus alak minden esetben valamely emberi hiba, jellemgyöngeség, téveszme képviselője. Nevetségessé válása téveszméje rögeszmévé növésétől függ. Szatirikussá viszont akkor válik, ha ez az emberi hiba, mánia társadalmi tartalmat, osztálykaraktert nyer. A szatíratörténet ismer azonban hősöket is. Naszreddin Hodzsa, Till Eulenspiegel, Lúdas Matyi, Kakuk Marci, Ábel, Gulliver, Svejk nem megtestesítője a kigúnyolásra ítélt jelenségnek, hibának, hanem tevőleges leleplezője. Persze hős és antihős között bonyolult a kapcsolat, kimeríthetetlen a variáció. Svejk hős és antihős is egyben. Chaplin Chariot-figurája egyetlen filmen belül két embertípust jelenít meg: a rokonszenves komikus-hős borbélyét és az ellenszenves diktátor-Hinkelét. A szatirikus hős és antihős a szatirikus művészet kulcskérdése. A legnagyobb alakok jelképekké, elvont fogalmakká váltak, s az emberi nyelv szókészletébe tartoznak. A szatíratörténet majdhogynem a szatirikus hősök és antihősök fejlődéstörténetével azonos. Persze, ki tagadhatná, hogy a lovak birodalma, Faremido, Capillária, Kazohinia, vagy az állatok farmja, a szép új világgal egyetemben nem kevésbé alkalmas szatirikus mondanivaló megfogalmazására. És azok a jelképrendszerek, amelyekkel az írók dolgoztak, Capek szalamandrái, Rákosy kolorádóbogarai és ugróegerei, Parkinson törvényei nem kevésbé fontos és alkalmas eszközei a szatírának. A szatíra tehát hősökben és antihősökben, különleges, öntörvényű világokban és jelképekben leplezi le ember és kor fonákságait. Sajátos karakterét azáltal éri el, hogy a nevetségességig fokozza a valóságban fölismert jelenségeket. Minél jobban túloz, annál inkább lesz valósághű, hiteles. Talán nem érdektelen utánanézni annak, hogy a mai magyar irodalom teremtett-e szatirikus antihősöket (ezúttal a világokat és a jelképeket épp, hogy érintjük) és az 66
