Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 4. szám - MŰHELY - Szalay Károly: Jegyzetek a szatirikus antihősről
írók szemléletében, társadalomkritikájában a szocialista társadalomszemlélet miként hatott a szatirikus szemlélet létrejöttére? Antihősök a két világháború között A szatirikus írót — a huszas és a harmincas években — a polgári életforma csődje, a kapitalizmus válsága, a nácizmus előretörése foglalkoztatta elsősorban. És nemcsak a korszak kommunista, kommunista szimpatizáns íróit, hanem a polgári szatirikusokat is ez foglalkoztatta. Sőt, a par excellence polgárinak minősített szatirikusok jórésze épp szatirikus szemléletének kialakításához merített a szocialista társadalomkritikai alapelvekből. A korszak haladó szellemű polgári írói számára sem volt nehéz megteremteni a szatirikus fölényhelyzetet — koruk polgári valóságával szemben, hiszen ez a valóság a klasszikus polgáreszmény mértékével mérve is nevetségessé züllött — ezt a szocialista értéknormák fölénye nélkül is lehetett érzékelni. De éppen a szatíra az a terület, amelyen közeledett a polgári irodalom a szocialista irodalomhoz. Szinte minden esetben más és más értékben. Magyarországon a fehérterror és aHorthy-rendszer konszolidációja,s a náci befolyás veszélye teremti meg a szatirikus író számára a témát és a fölény lehetőségét. Ehhez párosul a társadalmi elmaradottság és osztályelnyomás konzerválására való törekvés. Az arisztokrácia, az ipari és banktőke összefogása Horthy égisze alatt nemcsak a kommunizmus, hanem a korszerű és haladó polgárosodás ellen is irányult. A kor szatíra- és humortörténete híven érzékelteti ezt. Megerősödik a kommersz-szórakoztató közszolgáltatás, amelynek példaképei Harsányi Zsolt, Herczeg Ferenc, Rákosi Viktor és a színpad mestere, Molnár Ferenc. Filmen, színpadon, könyvben pódiumon a gentry, a középosztály mítoszát terjesztik, s vagy kritikátlanul, vagy megjátszott ál kritikával tükrözik koruk Magyarországát. Ennek a szórakoztató humornak az elaltatás, az álomba ringatás a szerepe és következménye. A kor legtehetségesebb drámaírói, Tersánszky, Füst Milán, Remenyik Zsigmond le is szorulnak a színpadokról, kiszorulnak a filmvászonról is. Hiszen színház és film egyaránt a „kor hatalmasságait,, szolgálta. A szórakoztatás jelszavával tevékeny részt vállaltak a nagyközönség tudatának meghamisításá- sában, a társadalmi ellentétek elkendőzésében, igyekeztek a figyelmet elterelni a társadalom legégetőbb kérdéseiről. A gazdasági és az adminisztratív nyomás ellenére is kialakult azonban egy erős, sokszínű társadalomkritikus szatírairodalom, rögtön Horthy föllépése után. Bécsből Gábor Andor írja gyilkos gúnyiratait, itthon az oly képtelen pálfordulásokra képes Szabó Dezső undorodik meg a fehérterror és társadalmi reakció Horthy-világától és mond ítéletet a Feltámadás Makucskán című szatírájában és egyéb műveiben. A korszak társadalmi és politikai reakcióját másképp és más mértékben, de ostorozza Nagy Lajos, Tersánszky, Karinthy, Móra, Tamási Áron, Remenyik Zsigmond, Szentkuthy, K. Grandpierre és még sokan mások. Ekkor születtek irodalmunk nagy komikus hősei, Kakuk Marci és Ábel, de születtek antihősök is. Csibrákyban fogalmazta meg Kolozsvári Grandpierre az egyik kortípust. Antihősé- nek ősei között található Pató Pál, Oblomov, sőt a tizenhatodik század korlátolt kurtanemese is. Csibráky azonban már a modern kor cselekvésképtelenségben szenvedő európai kisembere, a kistisztviselő nyárspolgár. Fallada emberkéjének is rokona, de alkatilag inkább orosz és magyar őseire emlékeztet. Mégis, magatartása, magatehetetlensége a gazdasági válság kisemberéé, passzivitása nem gentry, hanem nyárspolgári, amely épp a harmincas években elősegíti Európa katasztrófáját is. A beteges cselekvéskényszerben szenvedő náci embertípus érvényesülését. Grandpierre három regényben is megrajzolja a korszak középosztálybeli antihőseit. Csibráky az alaptípus, Berecz az első számú változat. Benne a cselekvésképtelenség kóros rosszindulatban, pontosabban 67
