Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 1. szám - SZEMLE - Olasz Sándor: Annus József: Húsvéthétfő
ján egy lehetséges harmadikról. De azért tettem ezt, mert így gondoltam jobban érzékeltetni a II. kötet belső, szilárd koherenciájában működő belső dinamikát. És hogy megfogalmazzam a III. kötet igényét: éppen a második eredményeiből. Nem is annyira Sinkó útja miatt: hanem Bosnyák Istváné miatt. Az arcképvázlat nem követel „folytatást”. De a problémák megoldása szüli az újakat. így történt ez Sinkóval a 20-as, 30-as évek fordulóján. És így törént Bosnyákkal, amikor megértette Sinkó már említett korszakát. (Fórum, Újvidék, 1977.) TORDAI ZÁDOR ANNUS JÓZSEF: HÚSVÉTHÉTFŐ Aki emlékszik Annus József első kötetének címadó szép novellájára (Pányván), annak nem kell bizonygatni, hogy az író milyen nagy szeretettel rajzolja meg öregember-figuráit. Megdöbbentően éles képeket kapunk most, a második kötetben is az életből lassan eltűnő generációról. Az öregekről, akik magukkal visznek valamit, ami helyett már alakul ugyan az új, megnyugtatóan azonban nem pótolja a régit. A divat fölkap ugyan ezekkel az idős emberekkel kapcsolatban egy-két felszíni dolgot (régi dalt, táncot, cserépedényt), de vajon ki keresi majd a Húsvéthétfő című kisregény toronyházak között botorkáló „mamáját”, a Kisharang Ferenczi bácsiját. Jelképek ezek az öregek, miként a kötet címe is az. Ünnep másnapján vagyunk, valami lassan, végérvényesen lezárul, befejeződik. A fáradt agyakban ezernyi apróság kavarog a múltból, de mindenki — jóllehet félve és titokban — már a holnapra, a jövőre gondol. S ezek a nagy-nagy megértéssel ábrázolt öregek valamiképpen jelképei ennek az átmeneti periódusnak. Ünnep van, húsvéthétfő. A szusszanásnyi ideig tartó szünetben pedig megállíthatatlanul áradnak az emlékek. (A Húsvéthétfő bravúros idősíkváltásaiban — igaz, korábbi külföldi és magyar prózai vívmányoktól nem függetlenül — múlt és jelen összefonódása, egymásbajátszása jelenik meg.) Félig-meddig — nem a „csak a szépre emlékezem” slágerbölcsessége alapján — megszépítő is ez az emlékezés. A fiú még idegeiben hordja a kukorica- és répaföldeken végigizzadt nyarakat, a mama már azt is kétségbe vonja, hogy tud-e egyáltalán kapálni az a gyerek. Egy másik írásban (Klumpák) a fiú egykori facipőjét próbálja még az emlékek közül is kitörölni a hajdani szegénységet kisebbítő-leta- gadó anyai szubjektivitás. Ám az ősi, évszázadok során kialakult életforma, életmód eltűnésének, metamorfózisának nemcsak az öregek lehetnek jelképei. Tükrözi a magyar társadalom életében az utóbbi három évtizedben történt változást annak az értelmiségi generációnak a sorsa is, amely az elnyomott- ság, a kirekesztettség mérhetetlenül hosszú ideje után először tört föl a tudományok ismerőinek kasztjába. „Inkább elpusztítom őket meg magamat is, de paraszt nem lesz egyik se. Én nem hagyom őket belerokkanni ebbe a vakon- dokéletbe.” — fogadkozott annak idején a Húsvéthétfő fiait mérnöknek, orvosnak taníttató mamája. A nagy áldozatok árán megvalósított szülői elhatározással azonban még nincs vége a dolognak. Újabb gond, hogy ki miképpen tud értelmes életet kialakítani magának, megőrzi-e, s ha igen, akkor milyen mértékben a szülőkhöz s azokon keresztül az osztályhoz való hűséget, avagy durván fogalmazva: ki mennyire marad paraszt? „Elfogadod a törvényt, a szokásokat, talán nem is gondolkodsz rajta, jó-e neked. Azt hiszem azért, mert te jobban paraszt maradtál, mint én.” Amit Laci, az orvosfiú ilyen végletesen leegyszerűsítve vág bátyja fejéhez, az tulajdonképpen két különböző életfölfogásra, mentalitásra vet fényt. Talán nem tévedünk, ha a kisregény érdemét — az első generációs értelmiségiek gondjainak magas művészi szintű ábrázolása mellett — abban látjuk, hogy a szerző itt az újabb magyar prózából — néhány kivételtől eltekintve — fájdalmasan hiányzó, közösségi ihletésű és elkötelezettségű irodalomra ad példát. „Pénzük van, valamirevaló emberi igényük nincs.” — mondja valaki ezt a rendkívül jellemző megállapítást. Hiszen a mellékszereplőktől az író gondolatait hangoztató, olykor csak rezo- nőrként megjelenő, töprengő Feriig tulajdonképpen mindenki azt keresi, amit Németh László úgy mondott: „életrecept”. Már a folyóiratbeli megjelenés után is viták voltak: indokolt-e valójában a Húsvéthétfő befejezése? Az utolsó pillanatban ugyanis kiderül, hogy a mamát meglopták, a fiának hozott pénz eltűnt. Annus József sokkal tudatosabb író annál, hogy egy esetleges fordulattal zárná le művét. Gondoljunk csak az első kötetben olvasható kitűnő novellára, a Pányvánra. Az elbeszélés végén megjelenik a szélütött öregember munkájának véget vető, de a szívszorító erőfeszítést egy pillanatra meg nem kérdőjelező „önjáró fűrészgép”. A küzdő, az olykor csak csetlő-botló, szánalmas embernek mindig számolnia kell ezzel az önjáró masinával. Tudatos írói meggondolást kell hát látnunk a Húsvéthétfő látszólag érthetetlen és keresett befejezésében is. Mintegy nyolcvan oldalon keresztül a kisregényben az a kérdés, hogy elfogadja-e Feri a szülők megtakarított, összekuporgatott pénzét vagy nem. Aztán megérkezik Laci, s újabb alternatíva kerül a régi mellé: fölmerül az is, hogy Feri javaslatára (mondván, így mindenki jól jár) a szép summa Laci zsebébe vándorol. Áz író azonban egyik variációt sem akarja: a kistáskával hazakullogó mama csalódottsága éppúgy nem old meg semmit, mint az, hogy Feri — így már talán komikusnak is tetszhető vívódás után — mégis elfogadja a súlyos tízezreket. Ha viszont Laci, akinek most 86
