Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 10. szám - Ember Mária: Tudósítás egy régi iskolaudvarról (elbeszélés)

akár önnön ellentétébe is átcsaphat, a lényeg az, hogy valaki vissza nem jöhet már, ki?... Uborkáné lánya, akit most visznek, hová?... az esküvőjére? vagy a temetőbe . ..? S ha mégis a lakodalmára viszik, akkor ki beszél? A gazdagon férjhez adott, dúsan kistafírozott menyasszony, vagy a magára maradt régi szerető?... Ám ez is annyira elfelejtődött már, hogy énekeltük mi többesszám első személyben is: Mór mink innen el is megyünk vagy Már mink innen el nem megyünk, csak a vége volt biztos, egyértelmű: Többet vissza se jöhetünk... s most jön megint két egészen más sor, majdnem prózában, pedig költői, és hangulatilag tökéletesen illeszkedik, sőt, összefoglalva: Szél volna, fujdogálna, / Harmat volna, hulldogálna — s most kanyarodik elénk a játék szempontjából fő motívum, a balladától teljesen idegen: Fuss!,

ez a Fuss! hozzáillőbb szövegkörnyezetből is előszalad, az Ec, pec, kimehecc végső konzekvenciájaként. (Kiszámolósul az antanténusz-t is űztük.) Talán nem tévedek nagyon nagyot, ha úgy rémlik, hogy egy szavalókórus-szerűen előadott, legénykedő duhajkodó végén is előugrott, mint dobozból a rugós bohócfej, a Fuss! —: Kicsi né- künk ez a ház, / Kirúgjuk az oldalát — Fuss!... Ilyesfajta szavalókórus-szerűen, ütemesen, több (férfi) hangra elmondandó-elharsogandó szöveg volt még gyerekkoromban a vicces-becsapós Nem megyünk mi messzire, / Csak a falu végire. / Ott sem leszünk sokáig, / Csak tizenkét óráig!,

de visszatérve a gyerekjátékká süllyedt balladákhoz, annak gondolnám én a rádióban is gyakran hallható cickom, cickom, vagyon-e szép lányod? párbeszéd-töredéket, melyet mi is játszottunk. Két sorfal menetelt (karonfogva) egymással szembe. Vagyon, vagyon, de mennyire vagyon! (de még milyen vagyon! — így is mondtuk) — énekelte az ellensor. Add nekem azt. (Én) elveszem azt — vágta rá a kérdező-kérő falanx. És bár lehet, hogy túlzás a részemről, de a szóban forgó szép leány eltárgyiasulásának jelét vélem felfedezni az azt ismétlődésében .. . s különben is: a kedvesen, melodikusán induló cickom, cickom-mai szemben milyen durván prózai hanglejtésű ez az Add nekem azt. (Én) elveszem azt — és még fenyegetőbbé válik, még brutálisabb, ha az (Én)-cifrázat elmarad: Add nekem azt. Elveszem azt — márpedig hangulatunktól függően így is, úgy is énekeltük. S most jött az a máshonnan már ismert, pergőbb ritmusú pogány varázslás-töredék, a Szita-szita péntek, / Szerelem-csütörtök, / Dob (vagy Bab-)szerda; s jött az az ájtatos, valahonnan máshonnan ide csapódott és itt rögzült Juliskának, Mariskának szent keresztje állítja . . .,

két falanx menetelt egymással szemben abban a játékban is, amely szinte teljesen prózai három-négy sorból állt, ezt fiúk-lányok vegyesen játszottuk: Aggy, király katonát! Emelt szóval mondtuk, deinem énekszóval. Nem adok! —felelte a szemközti sor. Ha nem acc, szakítok! — válaszolta emez. A szöveg utolsó mondata, a Szakíccs, ha tucc! már többnyire beleveszett az általános lökdösődésbe, a támadók hujjogásába; látom egykori magamat kipirulva vagy elsápadva a kemény vállak, könyökök, térdek rohamában — mert általában a nagy fiúk, az ismétlősök, az ötödik-hatodik osztályosok jöttek nekünk, s én ott csak négy elemit jártam, mindenhogyan kisebb voltam. Visszagondolván eltűnődhetem, hogy ez a játék annak a valóságnak, amikor még kötéllel fogták a katonát, emléktöredéke-e; azon a régi iskolaudvaron végeredményben fiúk-lányok közötti párválasztó játékká szelídült, ha durva maradt is;

és előre-hátra lépegetve, mintha paripán, balladát táncoltunk akkor is, midőn megint két ellenséges hadoszlop poroszkált, járt helyben, egymással farkasszemet nézve, s kántáló, alig emelt hangon rákezdte: Mit akar ez az egy ember, egy ember, / Mimivel, Mimivel, király-király biztos? — miközben sejtelmünk sem volt, sem az innenső, sem a túlsó oldalon, vajon a Mimivel családnév-e, történelmi személyé talán, s a király-király biztos nem olyan fokozás-e, mint — aktuális példával — a sah-in-sah, a királyok királya? Továbbá ki beszél, ki kérdez kitől — netán a királyok királya tudakolja szolgájá20