Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 10. szám - Ember Mária: Tudósítás egy régi iskolaudvarról (elbeszélés)
EMBER MÁRIA TUDÓSÍTÁS EGY RÉGI ISKOLAUDVARRÓL Azokon a régi március tizenötödikéken mindig már zokniban mentünk „a” szoborhoz. Petőfi- vagy Kossuth-szobor hiányában az első világháborús baka is megtette. A fásli a lábaszárán, a bakancs fölött, szánalmasan divatjamúlt volt ugyan a mi szemünkben, például az egyik környékbeli bérlő nagy-fiának, zászlós-fiának csizmájához képest... 1944-et írtunk; rémlik, azon a március tizenötödikén vehettük fel életünk első ballonkabátját, húgom meg én, igazi ragián szabásút, belső gombolásút — újdonság volt az akkor gyerek-számozásban. De jóval korábban, iskolás-korunk előtt is, mindig ott voltunk mi az ünnepségen; apánk kétfelől kézenfogott, odasétált velünk a kőkatonához. Énekeltük, hogy Isten, áldd meg és hogy Hazádnak rendületlenül; pruszlikos, pártás, pirosarcú íányok, csizmás komoly fiúk mondták fel a lépcső harmadik fokán a szavalatot; a hangsúlyt félre elcsúsztatta nem egyszer a kántáló hang. Valaki felnőtt is beszélt, más felnőttek odagyűltek az emlékmű köré; talapzatán a nemzetiszín krepp-papír elfedte ilyenkor az elesettek névsorát. Kokárdát nem viselt senki, nem volt szokásban. És még azt is énekeltük, hogy Esik eső karikára, Kossuth Lajos kalapjára, és ettől — emlékszem — megmagyarázhatatlanul szomorúak lettünk. Azokon a régi márciusi napokon már kint játszhattunk ilyenkor az iskolaudvaron. Ha a tanítás néhány percig elhúzódott, már zengett az ablak felől a Beültettem kiskertemet a tavasszal... /tejes szekfü-, liliom- és rezedával... Beszélhetett nekünk akkor már Zimmermann tanító úr vagy Blanka néni, aki a visszacsatolt területről került hozzánk. Ki is értünk többnyire idejében arra, hogy Ki is nyílt az egyenkint. . ., s felsorakozhatott, aki akart, a gallyal meghúzott pályák képzelt starthelyén. Verseny- futás az ára: a drótkerítésig kellett futni és vissza. Nagy volt az udvar, elfértünk, szétszéledhettünk. Földbe karcolt ugróiskolának is jutott hely, kötéllel is lehetett ugrálni, egyedül vagy hármasban. Kettesben pörögtünk inkább, keresztezett kézzel, lányok — amíg csak egyikünk el nem szédült, nevetve, vagy nem kiabálta még előbb, kifulladva, hogy elég. A fiúk ellenben a Kicsi a rakás-1 kultiválták, mindjárt a folyosóajtóban elkezdtek vadulni, egymásra potyogni, s az udvar felé tolakvók hátulról nem ritkán rálökték a veszedelmesen rúgkapáló halomra azt, aki megilletődött az útban. Kezek nyúltak magasba, hátak próbáltak kifeszülni hátak alól, lihegés, nyögés, olykor pityergés hallatszott, amíg csak a tanító úr szét nem választotta őket s a — szerinte — bűnösöknek ki nem osztott egy-két pofont. Aki kikapott vagy aki elszédült, részvétre nem számíthatott társaitól sem, csak kicsúfolásra: — Úgy kellett! Káposztába hús kellett! Közösen játszani a tanítóink tanítgattak minket; általában kint voltak velünk ők is az udvaron; a szünetben nem adminisztrációs tevékenységüket végezték, bizonyosan kevesebb írásbeli munkájuk is volt, nem is bújtak mögé. Vezetésükkel olyan (közismert) játékok járták, mint kisebb korunkban a Nyuszi ül a fűbe’, mikoris egyikünk a kör közepén guggolt, vagyis gubbasztott, minél bánatosabban, alamuszibban, annál nagyobb sikerrel, mert a játszás részben színjátszás, tehát színlelés is. Ha a biztatásra, hogy Nyuszi, hopp! Nyuszi, hopp! igazán hirtelen tudott felszökkenni, s a Máris egyet elkapott! alatt már 17
