Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 10. szám - Nagyszénási Máté: Jézus ül az aranfán (novella)
— Te?! Bolond vagy! Hát mit tehetnél értem éppen te? — Gondoltam, ... megszomjaztál ... Vagy ... fázol ... Hozzak takarót? Vagy meséljek valamit, hogy ne und magad?... De ha akarod, csupán csak hallgatlak, és elmondod, mi bánt. — Engem?! Semmi! — De láttam, hogy nem mond igazat. Átnézett fölöttem, tekintetével végigpásztázta a tájat. Szeme egy pillanatra felcsillant, majd megint elfénytelenedett: valamit vagy valakit csupán felismerni vélt. Szórakozottan fütyü- részett, s a tenyerébe-vert szögeket nézegette: először a bal kezén, aztán a jobbon; majd megint rám tekintett. Félmondatokat mormogott, amelyeknek az volt a lényege, hogy tulajdonképpen jól érzi magát, csak ez a helyhezkötöttség, itt a keresztfán, ez a semmi, ez valahogy rossz, mert nem mozdulhat, nem tehet lépéseket a létezése érdekében; hát nincs ennél rosszabb a világon: mindig csak várni, és nem menni elébe, érte, hozzá, meglesni, találkozni vele véletlenül ... — Olyan megjátszott véletlenséggel! Ugye érted? Értettem. És tudtam, hogy Máriára gondol, de nem az anyjára, hanem Mária Magdolnára, akiről ugyan még tanítványai előtt is mélyen hallgatott, de azért mindenki tudott róla ... Hogy a fenébe ne! És ekkor szentségtörően hazárd ötletem támadt: megkérem, hogy meséljen róla ... Nyertem! Rá kellett jönnöm, hogy a magány fecsegővé teszi az embereket: így pattannak ki a legrejtettebb titkok is. Elmondta: maga sem tudja már, hogyan tört rá ez a szerelem; valószínűleg hozzászokott először Máriához, aztán a gondolathoz, hogy szereti ... — Alattomos, mélyről induló érzés, nehéz ellene védekezni, és én, aki a pusztában böjtöltem negyven nap, negyven éjjel, és tűrtem minden megpróbáltatást, ... egy- szercsak azon vettem észre magam, hogy ... — és csak úgy dőlt belőle a szó! A lényeg persze a szerelem volt Jézus elbeszélésében. A többi csak a férfiak jellegzetes mellébeszélése. Aztán váratlanul más témába csapott át: — Nézd, megmondom neked, úgy, ahogy van: én leléphettem volna ez elől az egész keresztrefeszítés elől is, hiszen Pilátus királyságot ajánlott nekem, hírnevet és dicsőséget! ... — Jó nagyot nevetett ezen, és csak azért nem ficánkolt, mert a szögek erősen fogták. — Nem értette meg Pilátus, hogy én nem a keresztfához, hanem egy rögeszméhez ragaszkodom: nem titeket, hanem önmagamat kell megváltanom! A kereszténységből lesz ami lesz; a lényeg az, hogy én föltámadjak! És akkor földerült az arca: valahová a messzibe nézett. Meg kellett fordulnom. Mária Magdolna baktatott fel a hegyre: kopott kék farmere bő szárát csattogtatta a szél; rövidre vágott barna haja volt, kamaszlányos arca. Isten ne vegye vétkemül, ha azt mondom: Jézus inkább vigyorgott, mint nevetett . .. Igaz, én soha nem is állítottam, hogy a Megváltó normális volt. Tulajdonképpen azt sem tudom eldönteni igazában, hogy végül is ki volt a megváltó: az a keresztfára feszített férfi vagy Mária Magdolna. Ami a kereszténység szívósságát illeti, inkább az utóbbira tippelek. Az öreganyámtól tanult imát persze a valóságban már régen elfelejtettem. Egy imádságokkal teli, szép könyvben láttam viszont újra: nyomták a Dürer Nyomdában, 1978-ban, Bembo betűtípussal.
