Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 10. szám - Kiss Tamás: Fiamnak, hangszereihez; A tárgyak neve (versek)
KISS TAMÁS FIAMNAK, HANGSZEREIHEZ Pendítsd csak kobzod, citerád, gitárod, lantodat, valahol tört szemeket látsz, meggyötrött arcokat. El kell találni, kit, mi bánt, s kinek melyik való, hangold arra a húrt, a fát, légy te örömadó. Egy délkörnyi örömet szelj, hogy csorduljon leve, a mindenségből ennyi kell, hogy gyógyuljunk vele. Egy karcnyi fény, párányi hő hiányzik már nagyon e vak, e lassan őszülő magányos csillagon. A TÁRGYAK NEVE A tárgyak nem állnak ellen, ha kivesszük őket mágikus körükből, kezünkhöz simulnak, velünk tartanak, megszólalnak bennük érveink. Cinkosaink ők, hozzánk igazodnak, alakjukat is miattunk veszik fel, végül nevük se lesz. Az dicsőül meg bennük, amit jelentenek. Lám, ez az ólomcsövecske itt, benne a kiszáradt bőrszivattyú, csavaros csont-öntöző a végin, sugárzó öt lyukával, ez a . . . hogy is szólítsam, nem tudom, de a gégém lobját ő oltotta el kicsiny gyermekkoromban, ellocsolta fojtogató, gyilkos diftériámat. Túlélte kínjaim. Részem ő bizonnyal, mert mikor arrébb toltam tárgyaim, mindig vigyáztam őrá. Hát ez ő, ez az ólomcső a bőrdugóval, a csontszűrőn az apró kis lyukakkal. Ő az, hogy én egyáltalán még élek, hogy megmaradtam és ő is megmaradt, hogy mindketten, mindeddig megmaradtunk. 11
