Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 10. szám - Mocsár Gábor: Nagyapám balladát motyog (elbeszélés)
MOCSÁR GÁBOR NAGYAPÁM BALLADÁT MOTYOG Nagy gond szakadt ránk, amikor a favágók szerszámaikkal megjelentek, úgy estefelé, s minthogy nagyapám vezette hozzánk a hattagú menetet, nyilvánvaló volt, hogy nem jó estét kívánni kukkantottak be hozzánk, hanem szállást kérni. Pontosan annyi hálóhelyünk volt pedig, ahányan addig elfértünk, ketten-ketten egy-egy ágyban. No: de egyszerre hat szálláskérő! Voltak köztük rokonok is, a nagyapámon kívül két nagybátyám, a többi ismeretlen. Az egyik megkérdezte: van-e a padláson széna vagy szalma. Hát persze. Az istálló padlásán. Onnan szoktuk ledúrni a szénatartóba a szénát. No, — azt mondta — az neki éppen jó lesz, szeret padláson aludni. Egyet tehát sikerült elhelyezni. Maradt öt. Nagyapám tiltakozott: neki nem kell hálóhelyről gondoskodni, majd ő leül a sparhelt elé, ébren tartja a tüzet, közben-közben majd ő szunyókál annyit, amennyi neki már ebben a korban kell. A tűzre pedig állandóan rakja majd a fát, „nehogy kankarékba fagyjatok itt nekem”. Azóta sem hallottam ezt a kifejezést: kankarékba fagyni. De értem. A tüzet pedig azért kellett táplálni, mert odakint ágakat recsegtető, csikorgó hideg szél támadt ránk egész éjszaka. Meg-megrohamozva a házat, a konyhaajtó alatt pus- tolta be a havat. Ahány zsák volt a háznál, odanyomkodtuk, de sokat ez sem használt. Nem is emlékszem, volt-e azóta akkora hideg. Hogyne húzódtak volna a favágók fedett házba! Mentek volna az erdőbeli, szálfákból rakott hegyes kunyhókba, mint a többi? Fagyott rögökkel rakták körbe kívülről, de mit ért az? Tűznek ott is égnie kellett, de egyik oldalukat a tűz perzselte, másik oldalukon a ruha odafagyott a földhöz. Mégis csak jobb itt. Két további szálláskérőnek is príma hely jutott, bár apámék böcsmérelték: mit tudunk mást kínálni? Csak a jászolt az istállóban, de a vendégek közbevágtak: príma hely ez, nagyon is nekünk való hely, hát Krisztus urunk hol született? Jászolban. Ez bizony ellentmondást nem tűrő megállapítás, annyi szent. Nekem a konyhai karos lóca jutott, vékony is voltam, kicsi is voltam, nekem való a fekhely. Kemény, az igaz, de közel a csikósparhelthez, a tűz melegéhez — nagyapám egy karnyújtásra ült a tűz előtt — vigasztaló is tehát helyzetem. A konyhában, szalmán persze, még két ember talált helyet, az egyik — majd később kiderülő okok miatt — az egyik nagybátyám, a másik meg valami Dani, de hogy milyen Dani, az nem volt lényeges. Dani és kész. Nagyapám a keresztvágó fűrészt a lesrófolt lámpa felé irányította, úgy nézett végig a fogain, félszemét lehunyva, mint a vadat célzó vadászok, mert már napközben gyanította, hogy valamelyik fűrészfog, mint fegyelmezetlen katona, kilóg a sorból. A vadkörtefát például az istennek sem akarta vállalni, meg-megdöccent benne. — Pedig a fogaknak úgy kell állniok, mint a katonáknak. Hogyha itt a végén belefektetek a fogak közé egy varrótűt, az végig kell csússzon, véges végig. Aha, megvagy! A fegyelmezetlen fogat a háromélű reszelővei helyére állította, feszegette, aztán a térdei közé fogva a fűrészt, hozzákezdett a reszeléshez. Az igazat megvallva, nagyapám az efféle munkák miatt állt a favágók közé, apró termetű, nagybajuszé emberke lévén, nem bírta ő már a többiekkel együtt rángatni a nagyfűrészt. Ha le kellett hajolni, márpedig a fa tövéhez le kellett hajolni, recsegett, ropogott a dereka, azonban olyan szakértelmű fűrészreszelő nem volt a bandában egy sem, mint ő, az erdei tüzeknél ő tudta a legfinomabbra megfőzni a slambucot, ráérő idejében ő szedegette össze az ágtörmeléket, a töre-morát a favágók után — többre nem futotta korából, erejéből, mégis teljes jogú tagja volt ő épp ezek miatt a bandának. Annyit kapott a keresetből, mint a 3
