Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 10. szám - Mocsár Gábor: Nagyapám balladát motyog (elbeszélés)
többiek. Ő tudott legszakszerűbben alkonyattájt tüzet rakni a szalonnasütéshez és olyankor mindenféle történeteket mesélgetett az eltörődött favágóknak. A szél olykor belevijjogott a kéménybe, a sparhelt válaszképpen dühösen visszamor- gott. — Fene esne belétek — szidta őket nagyapám, s reszelte tovább a fűrészt. Bent a szobában anyám tüntetőleg, hangosan ásított, tapintatosan figyelmeztetve bennünket, hogy aludni kéne már. — Majd aludhattok a föld alatt eleget — ez volt a felelet. Az ásítás kettőnknek szólt, a szalmán fekvők ugyanis már az álom karjaiban pihentek, szétvetett tagokkal. Legelsőnek is a nagybátyám, aki olyan jó alvó volt, hogy mire a fejét letette, a feneke már aludt, aztán rákezdte a hortyogást, de betyárosan ám! Először csak hangos szusszantások, aztán az első vad felhorkanások, majd megszakítatlanul s olyan vadul hortyogott, mintha e pillanatban akarna megfulladni. Ilyenkor nagyapám befogta az orrát. Khán! Riadt fel a nagybátyám, megfordult, s kezdődött elölről az egész. A fűrész reszelése befejeződött, nagyapámnak nem akadt más beszélgető társa, mint a sparhelt két villogó szeme. Azt nézte, annak beszélt. Nézte a tüzet. A tűz meg visszapislogott rá. Azzal beszélgetett. Mai eszemmel tudom: a tűz varázsa, mióta az ember ember, fogva tart lelkeket, varázshatalma van a tűzbe néző emberek fölött. Akik még nem néztek pásztortűzbe, nem beszélgettek tűzzel, azoknak fogalmuk sincs, miről van szó. Ázsiából jöttéknek, kurucoknak, hajdúknak, szabad ég alatt hálóknak, űzőiteknek, erdőlakóknak ősi, megszokott társuk a lobogó tűz. Annak beszélt a nagyapám. Derekamat nyomta a kemény lóca, fejem felett az alig pislákoló lámpa, nem tudtam elaludni, de nem is akartam. — Ez úgy tud horkolni, isten tudja, kitől örökölte, akár egy vaddisznó, amikor röfög. Meg horkant. Én még hallottam horkantani.Röffenteni.Vaddisznót.Még majdhogynem fogtam is egyet. Elevenen. Igaz, hogy malac volt, de kani. Mekkora kan lett belőle aztán, nem tudom. — Vadmalacot, élve? — kérdeztem hirtelen, s a hajam az égnek borzadozott. — Hát te még nem alszol? — förmedt rám nagyapám. — Nem én. Tessék már elmesélni ... azt a vadmalacot. — Na, jó. Azt most már nem tudnám megmondani, Acsádról mentem-e Adonyba, vagy Adonyból Acsádra, de azt biztosan tudom, hogy azon a nagy erdőn mentem keresztül, ahol te is születtél. Nemigen figyeltem én az utat, toronyiránt át az erdőn. Fütyültem, daloltam, tőtt az idő. Ahogy egy galagonyás, kökénybokros tisztásfélén haladnék át, hát uramisten, óriási röffenés, buffogás, kiront a sűrűből egy vaddisznó, utána a másik, a harmadik. Mi az isten-e, gondoltam, hát egy konda vaddisznó. Megriadhattak, kirontottak a sűrűből, át a másik erdőbe. De ez még semmi: utánuk a malacok. Egyik erre, a másik arra. Egy kicsi malac, mintha se látott, se hallott volna, éppen énfelém. De annyira, hogy pont a két lábam között akart eliszkolni. Na, megállj csak, kapom össze hirtelen a csizmámat, hát a kismalac odaszorult. így sem jártam még, vadmalacot fogtam elevenen. Megragadom azt a kis rángatózó derekát, ficánkol kegyetlenül. Meg visít, de hogy ám! Hónam alá szorítottam, gondoltam, ezt hazaviszem, felnevelem. Lássuk, mi lesz belőle. Azám, csakhogy az anyja meghallotta a malaca visíto- zását. Micsoda? Egyet horkantott, visszafordult, egyenest nekem. Feltartott fejjel kereste a hangot. Vagyis a hónom alját. Hű, az anyád hétszázát, ez nekem jön, kihasít, kiontja a bélem. Megfordultam, hogy elszaladok, de mintha az isten oda teremtette volna, ott egy görcsös, kétágú tölgyfa előttem. Hónam alatt a malac, másik kezemmel elkaptam a fa ágát, nagynehezen felhúzódkoztam rá. 4
