Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 9. szám - DOKUMENTUM - Haza és nemzeti önismeret. Fiatal Írók Találkozója - Lakitelek, 1979. május 18-19. - Dobozy Imre: Ez itt Kelet-Közép-Európa

semmi köze a nacionalizmushoz. A határainkon túl élő magyarokat nem mi exportáltuk oda 30—40 évvel ezelőtt, hanem azok 1100 éve ott vannak; és ha ott vannak — mert ott kénytelenek lenni —, akkor el kell viselni akármelyik barátunknak, szomszédunknak, hogy az ott élő magyaroknak a sorsa számunkra nem közömbös, hogy anyanyelvükön megtanulhatják-e a korszerű kultúrát; nem közömbös, hogy őrzik-e vagy sem történeti-népi emlékezetüket. Ha mi ennek utanájárunk, ha mi ezekben a kérdésekben szót váltunk más szomszédos írószövetségekkel, mindig-mindig ez az oka és a magyarázata. Nem játszunk cinkelt kártyával. Az elmúlt években a jugoszláv írószövetség vezetőivel és politikusokkal, a román írószövetség elnökével —ott kicsit keményebben ment a dolog —, aztán legutóbb a szlovák írószövetség vezetőivel és ottani politikusokkal beszéltünk. Soha nem rejtettük véka alá, hogy mi a határokon túl felnőtt, s most már az erdélyi nyomában lépkedő szlovákiai magyar irodalmat is, és a vajdasági irodalmat is az egyetemes magyar irodalom részének is tekintjük. Nem vitázunk arról, hogy állampolgári minőségükben milyen törvényeknek kell engedelmeskedniük. Lehetne-e többet tenni? Azt hiszem, hogy bizonyos történeti elkésettség itt is beállt. A határon túli magyarok kérdései nem tíz évvel ezelőtt kezdődtek. A velük való ilyen- vagy olyanfajta nyelvi, szellemi és kulturális törődés későn kezdődött. A jelenség már futott kifejlete felé, mi kis késéssel eredtünk a nyomába. Ezt az előnyt a partner

— hadd nevezzem partnernek, mert népekben gondolkodom, s nem egyszemélyes vagy két-három személyes vezetésben — bizony kihasználta. Kihasználta sok esetben, sokféle módon, néha olyan eszközökkel is, amelyeket az Illyés Gyula által megnevezett becsületrend szabályai szintén nem engednek meg. Azt hiszem, amit az irodalomban tudunk csinálni, az a növekvő alkotói jelenlét: valamennyi értékes határon túli magyar író az itthoni könyvpiacon, az itthoni folyóiratokban, az itthoni kritikai fogadtatásban. Ez alapvetően fontos dolog. Továbbá a velük való kapcsolattartás kétoldalúsága, a kölcsönös információ; továbbá, hogy az egész kérdésről, mint olyanról ne röstelljünk szólni ott, ahol és amikor kell. Van, aki attól tart, hogy ezzel a nacionalistaság vádjába keveredhet, s emiatt tartózkodik attól, hogy segítsen napirenden tartani ezt a kérdést. Mi szeretnénk mindezt a legjobban megoldani, összeütközések és embertelenségek nélkül. És ez nem nacionalizmus.

De mindig gondoljunk arra, hogy bizonyos realitásokat tudomásul kell vennünk.

A nyílt beszéd, a megfontoltság, a realitások érzékelése az a hármas szabály ezzel kapcsolatban, melyet ezek után is be kell tartanunk.

Helyünk a világban. Sokszor elhangzott megjegyzés ezzel a kérdéskörrel kapcsolatban, olyan vonatkozásban is például, hogy történelmileg „jól eladhatók” volnánk a „piacon” — az Árpádházi királyoktól a mohácsi vészig terjedő időszak alatt, míg tartottuk a török ellen Európát —, e tekintetben úgy látom én is, hogy sok mulasztást lehet még, és kell is pótolni. Bár én az „eladhatóságot” meg a „reklámot” körülbelül úgy fogom fel, mint azt a ránk nézve hízelgőnek tűnő kijelentést, miszerint mi jó adósok vagyunk a nyugatiak szemében: elsőosztályú adósok. Én inkább szeretnék másodosztályú hitelező lenni. Az eladhatóságunkhoz azért azt is hozzá kell számítani

— mert a tudomány sem képes más eszközökkel, csak a viszonyítás eszközeivel dolgozni —, hogy honnan jöttünk, kik vagyunk, kik között élünk, mikre vagyunk képesek. Szilágyi Ákos fölszólalásában nagyon tetszetős képletet mondott el a klasszikus polgári forradalomról, annak feltételeiről, lefolyásáról, eredményeiről Franciaországban. Azt hiszem, ő legalább annyira jól tudja, mint mi mindnyájan, hogy a francia forradalom sehol máshol nem ismétlődött meg a klasszikusnak ismert formájában. Ezt itt nem Nyugat-Európa, hanem Kelet-Közép-Európa. És ha viszonyítunk, akkor ne csak nyugatra viszonyítsunk, hanem viszonyítsunk keletre is, a Balkánra is, Görögországra is. A kép így kerekedik. Egyszerűen elképesztőnek tartom, amikor egyik pályatársam

125