Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 9. szám - DOKUMENTUM - Haza és nemzeti önismeret. Fiatal Írók Találkozója - Lakitelek, 1979. május 18-19. - Dobozy Imre: Ez itt Kelet-Közép-Európa

amiatt panaszkodik, hogy ő még külföldön nem jelent meg. Felsorolom neki, hogy milyen szocialista országban jelent meg nem egy regénye, s akkor azt mondja, hogy ■ő nem arra a külföldre, hanem a Nyugatra gondol. Az egyetemes világirodalom már nem egyetemes a szomszédos országok irodalma nélkül, s azok sem egyetemesek az egész világirodalom nélkül. A helyünket a világban az növelheti meg, ha amire vállalkoztunk, azt következetesen, emberségesen és tisztességgel végezzük el, nem tagadva sem származásunkat, sem múltunkat, sem céljainkat; nem mellébeszélve vagy elhallgatva olyan kérdéseket, amelyekről úgy érezzük, hogy kényesek, jobb, ha nem forszírozzuk őket. Ezt a generációt, a miénket is meg fogja mérni az idő. És hogy mennyi kedvezményt nyújt nekünk, fogalmunk sincs róla. Azt hiszem, a tárgyilagos ítélkezés épp elég fejünkreolvasnivalót talál majd, mint ahogy a következő és azt követő generációkén is.

A helyünk a világban kérdéséhez még hozzátartozik valami. 1945 után — én emlékszem rá — hosszú ideig egy mesterségesen meghosszabbított nemzeti bűntudat légkörében kellett élnünk, mint fasiszta országnak. Holott népünk egészében soha nem volt fasiszta, s még a frontra kimenő katonák nagy részének sem volt fogalma arról, hogy mi a fasizmus, mint rendszer és mint hatalmi gyakorlat. Ahelyett, hogy kezdettől fogva különbséget tettünk volna a rezsim és a nemzet között, maradt ez a mesterségesen meghosszabbított bűntudat, amiben különös módon olyan furcsaságok fordultak elő, hogy például be lehetett venni a kommunista pártba a nem véreskezű kisnyilaso- kat, de nem lehetett bevenni azokat, akiknek volt véleményük, és a véleményük nem mindenben egyezett a hivatalos állásponttal. Nem ismeritek eléggé ezt a kort, azt vettem ki a fölszólalások nagy részéből; sablonok, tekercsek, papírcédulák vannak a fejetekben, s nem látjátok át az egész folyamatot.

Miként történhetett, hogy bementünk a személyi kultusz utcájába? Úgy mentünk bele, mert már előzőleg el Toppantották a nemzet gerincét, a második vesztes világháborúban. Mert ha fölszabadultunk is, attól még a katonai vereségünk teljes volt. Egy ilyen elroppantott gerincet nem könnyen lehetett egyenesen tartani. Miért nem szóltak? Voltak, akik szóltak, aztán három nap múlva a temetőben, mások jó néhány esztendőre börtönökben találták magukat. Nem a börtönt és a bitófát, hanem azt a helyzetet kell megakadályoznunk, ami megtermi ezeket az eszközöket. Van is rá elég alapunk — az elmúlt húsz esztendő tapasztalatai alapján. És ehhez kapcsolódva még valamit. Itt elhangzott az, hogy van-e mai magyar progresszió? Ezt sokféleképpen lehet értelmezni. Van-e az irodalomban, a művészetben, a kultúrában, a politikában, a társadalomban? Én komplex módon kezelem a kérdést, s azt mondom, hogy a magyar progresszió az a valóság, amit építünk, olyan szocializmus, amilyen; és ezt nem pejoratív értelmezéssel mondom, de arra gondolva: eddigre így sikerült, jobban nem sikerült. Lehetőleg olyanná kell tenni — és ez már a ti dolgotok lesz, hogy tetsszék is, hogy otthonos legyen mindenki számára! Ez a fajta progresszió azonban nem a levegőben lóg cérnaszálon, mint a karácsonyfán a dísz. A mi törekvéseink a belső és a nemzetközi viszonylatrendszer találkozása közben valósulnak meg, és mind a belső, mind a külső viszonylatrendszer az elmúlt évtizedben jelentősen változott.

Nem óhajtok belemenni gazdasági problémákba. Kemény esztendők elé nézünk; azt hiszem, ennek a generációnak az első keserves próbatétele ez lesz, mert egy elért szintről valamivel lejjebb menni már nem könnyű dolog. Alulról fölfelé verekedni sem könnyű, de akkor mindig van egy olyan készség, munka- és alkotókészség, és olyan perspektíva, ami segít átlendíteni a nagy döccenőkön. Mind igaz, ami itt elhangzott, hogy erről is, a belső viszonylatrendszerről sokkal több információt kellene kapnotok! Megvallom, egész idő alatt, amíg itt ültem és hallgattam a felszólalásaitokat, úgy éreztem, mintha hideg szélben ültem volna. Hogy az ördögben lehet, hogy ti, akik

126