Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 9. szám - DOKUMENTUM - Haza és nemzeti önismeret. Fiatal Írók Találkozója - Lakitelek, 1979. május 18-19. - Görömbei András: A sajátosság méltósága

amit ismerek, aminek a mai helyzetét, adottságait, lehetőségeit korszerűen ismerem. Korszerűen, azaz pontosan és bátran. Maszlagok, illúziók, szemfényvesztések nélkül. Progresszió és önálltatás nem tartoznak össze. Progresszió és tudatlanság sem. Az „öntudatlanságról” nem is beszélve!

Ady lényeglátó figyelmeztetése az, hogy kis nemzetnek még lélegzetet is radikálisan kell vennie. Ezzel szemben mi úgy viselkedünk, mintha gyorstanfolyamokon tanultuk volna nemzeti önmagunk felejtését. Nemzeti önismeretünkkel alapvető bajok vannak. Nem törődünk megfelelően, korszerűen magunkkal, sem a múltunkkal, sem a jelenünkkel. (A kultúrának nincs nálunk becsülete.)

Nemzeti önismeretünknek rendkívül fontos része a múltunk és a kultúránk. Ha a történelmünk hagyományaink nem képeznének alapvető értékeket, nem volna akkora történelem-kisajátító buzgalom körülöttünk. Mások a miénket is igyekszenek beépíteni a maguk nemzeti bázisába, mi pedig a sajátunkról sem veszünk tudomást. Legalábbis közösségi szinten nem. Hogy nemzeti múltunk ismeretével mekkora baj van, azt ezernyi kínálkozó példa közül hadd illusztráljam a legfrissebbel: Farkas Árpádtól kérdezte meg a vonaton három magyar főiskolai tanár, hogy honnan jön. Erdélyből, Maros- vásárhelyről, Sepsiszentgyörgyről — válaszolta szinte ismertető részletességgel. „Mégis milyen jó magyar arca van!” — lepődött meg az egyik magyar főiskolai tanár. A kultúránk „ismeretére” is egyetlen példát hadd említsek: tőlem egy ötezer lélekszámú falu új művelődési házának főiskolát végzett igazgatója kérdezte meg teljes komolysággal egy író—olvasó találkozón, hogy én vagyok-e Tamási Áron kritikus.

Ezért nem értek egyet azokkal, aki azt mondják, ne beszéljünk már az iskoláról. Az iskola a létünk, a jövőnk, beszélni kell róla itt is. Nemzeti önismeretünk hiányosságainak fő okozója is az iskola. Ma Magyarországon az egyetemen leendő magyar szakos tanároknak nem tanítanak történelmet. Ha idegennyelv szakos, akkor az illető nemzet történelmét tanulja, — kultúrtörténetét is. Ha magyar szakos, akkor nem. Mi következik ebből? Az összefüggések tudásának a hiánya, utalásos szemlélet: az, hogy a tanár a diákjainak is csak utalgat — mint köztudottra! — a történelemre, hiszen világosan nem tudja, nem tanulta. így termelünk nagyon sok munkával káoszt. Pedig itt is említette Fekete Gyula, hogy milyen sokba kerül egy diploma. Ne bízzunk abban, hogy magánúton megszerzi a tanár azt az ismeretet, melyet nem kapott meg alapjaiban sem az egyetemen. Ma is magyar szakos tanár lehet nálunk valaki úgy, hogy az egyetemen egyetlen szót sem hall az országhatárainkon túli magyar irodalomról, kultúráról. Micsoda felelőtlen öncsonkítás, önszegényítés ez, lemondás önmagunkról. Evidenciáról van pedig itt szó, hiszen álljon föl, aki szerint Sütő András, Dobos László, Kányádi Sándor vagy Farkas Árpád nem magyar! Néztem az új gimnáziumi tantervet, szeptemberben lép életbe. Egyetlen szó erejéig sincs benne lehetőség arra, hogy róluk is beszéljenek a magyar órákon. Az új tantervnek már Németh Lászlót is sikerült kiiktatnia a kötelező anyagból, ha a tanár úgy látja kényelmesebbnek, „megúszhatják” a diákok Németh Lászlót. Pedig, újra mondom, az alapokat, a legelemibb dolgokat nem bízhatjuk a véletlenre, a magánjellegű buzgóságra.

A történelem és kultúra ismerete nem öncélú, hanem ma- és jövőérdekű, s így elválaszthatatlan az önismeretnek mai aspektusától. A máról, mai önismeretünk hiányosságairól nagyon sok szó esett tegnap is, ma is. Joggal. A tömegtájékoztatással senki sem lehet elégedett. Tudhatom pontosan, hogy mit álmodott az ajatollah, de a legfontosabb, mindnyájunkat közvetlenül érintő dolgokról fogalmunk sincs. Ez igen nagyfokú közéleti közömbösséget termel ki. Egészségtelen aránytévesztéseket. S a veszély- illetve a felelősségtudat hiányát hozza létre. A tájékozatlan ember manipulálható, félrevezethető. Másrészt a tájékoztatás hiánya rossz közérzetet okoz, elidegenít, mert feltételezteti a velünk szembeni bizal matlanságot.

Informálatlanságunknak egy lényeges mozzanatára hadd utaljak. Körülöttünk körben nemzeti mozgalmak vannak. Kiss Gy. Csaba nagyon okosan utalt arra, hogy a körülöttünk élő népek törődnek nemzetükkel, nemzeti önismeretükkel. Mi van, mi következik abból, hogy a körülöttünk élő nemzetek buzgón építik önmagukat, teremtik múltjukat és kultúrájukat, számunkra pedig az is kérdésként vetődik fel, hogy érték-e a magyarsághoz tartozni? S teljesen süketek vagyunk az új nemzeti törekvésekre. Attól, hogy mi nem veszünk tudomást róluk, ezek még léteznek, sőt igen sok múltbeli és jelenkori közös dolgunkat vetik föl. De mi ezekről — mint közösség, mint nemzet — nem veszünk tudomást. Nem tudjuk, hogy mit írnak rólunk a szomszédos országokban szlovák, román és más nyelveken, mit mondanak a televízióban és a rádióban. Tehát nem tudjuk, hogy milyen képet alakítanak ki rólunk mint nemzetről más nemzetek. Ez pedig képtelenség, mert lehetetlenné teszi a korszerű nemzetköziséget, hiszen ha nem tudjuk, miként vélekednek rólunk, hogyan alakíthatunk ki tartalmas kapcsolatokat. Milyen képet alakítsunk ki magunkról?

Ez a kérdés azért fogalmazódott meg bennem, mert több olyan nézet is elhangzott itt ezzel kapcsolatban, amelyik kiegészítést kíván, olykor ellenvetést is. Elhangzott, hogy olykor a negatív tények feltárásának a szándéka is progresszív volt a magyar nemzeti gondolkodás, önismeret történetében. A szándék szerintem nem lehet más, csak a tények pontos és bátor megismerése és megismertetése. Nem lehet szándékunk az, hogy jót vagy rosszat emeljünk ki a múltunkból s jelenünkből, mert ez esetben magunknak hazudunk. Elhangzott az is, hogy olykor a forradalmiság, máskor a tragikum, ismét máskor a negáció volt a fő eszmény nemzetszemléletünkben. Hangsúlyozom, hogy a korszerű önismeretben minden adottságunkat és tulajdonságunkat, múltunkat és jelenünket együtt kell tud99