Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 9. szám - DOKUMENTUM - Haza és nemzeti önismeret. Fiatal Írók Találkozója - Lakitelek, 1979. május 18-19. - Szilágyi Ákos: Nemzet és érték

mozgalom bizonyos vonulataira, akár Lukács Györgyre gondolunk — a nemzetközpontú nemzettudat tagadását képviselte. Hadd húzzam alá: nem a nemzettudat, nem a nemzeti jelleg, nem a nemzet tagadását, még ha időről időre a tagadás inerciája folytán átcsúszhatott is nihilizmusba, hanem a nemzetközpontúság tagadását, egy emberiségközpontú, Éurópa-központú, vagy szociális, etikai, politikai értelemben értékközpontú nemzettudat nevében. Véletlen-e, hogy szinte minden nagy nemzeti művészünket, gondolkodónkat a maguk korában mint nemzetietleneket, sőt mint gyalázatos nemzettagadókat igyekeztek lehetetlenné tenni olyanok, akik számára a nemzet mindenek fölött álló, szent, sérthetetlen és központi értékkategória volt. Később pedig mindent elkövettek, hogy teljesítményüket megrostálva a nemzetközpontú kultúrába illesszék őket, kisajátítsák és provincializálják hagyatékukat. S véletlen-e, hogy a nagy művészeti teljesítmények rendre ott születtek és ott születnek, ahol a nemzetközpontú értékrendet áttörő értékközpontú nemzettudat igénye munkál.

Az 1849-es bukás nem azért volt végzetes, mert nem valósult meg a nemzet hőn áhított egysége, hanem épp azért, mert megvalósult, mert a nemzeti alávetettség konzerválta. A szabadságharc időszakában jogos és forradalmi tartalmú nemzetközpontúság e negatív meghatározás révén az egész kultúrára kiterjedt. A nemzet lépett elő hosszú évtizedekre meghatározó ideológiai értékkategóriává. A nemzet rendelt alá magának minden más értékszempontot, minden más érdeket, hiszen a fő ellentmondás az elnyomó nemzettel való szembenállás, és fő érték a nemzet megőrzése lett. A nemzet fogalma azonban alkalmatlan volt arra, hogy a rendi társadalommal szembefordítsák, áiri alkalmas arra, hogy a rendi társadalom a rendiségellenes polgári, paraszti, értelmiségi erőkkel fordítsa szembe. A kényszerű szembenállás és ellentét manipulációs eszközzé változott: a nemzet és a nemzeti ellenség közötti ellentétet tüntette fel legfőbb ellentmondásnak, a nemzeti létet legfőbb és legelső értékkategóriának. Hadd kanyarodjak itt vissza egy gondolathoz, amely nem hangzott ugyan el Tordai Zádor előadásában, megtalálható viszont Tordai Zádor — megítélésem szerint ebben a kérdésben alapvető — tanulmányában, a „Közösség és illuzórikus közösség,,-ben, amelyben a nemzetről, mint illuzórikus közösségről szól. Mért minél inkább elnyeli a nemzet értékfogalma az egyén és közösség, az egyes szociális együttesek közötti viszályokat, a belső ellentmondásokat, a belső erők dinamikáját alkotó konfliktusokat, annál jobban provincializálódik a nemzeti kultúra, a közgondolkodás, a közmentalitás, a közerkölcs, társadalmi viselkedési módok. A politika és a művészet is. Ez nem is lehet másként, hiszen a nemzet mihelyt megszűnik védelmi közösségként működni, s ennyiben reális emberi közösségként létezni, illuzórikus közösségé válik, amely — és most idézem Tordai Zádort — olyan típusú állításra épül, amely önmagát elsősorban tagadások által fogalmazza meg. Emberi mivoltban a nemzetek között nincsen semmi különbség, hiszen a nemzet nem tartalmaz olyan mondanivalót, amely valóban emberi specifikumot fejezne ki, olyant, amely emberi értelemben tényleg megkülönböztető lehetne, amely csak az övé, az adott nemzeté lenne.

Ha a nemzeti jelleg kifejezése, a nemzeti hovatartozás megfogalmazása az ideológiai gondolkodás önálló képződményévé válik, külön szellemi, politikai, művészi erőfeszítést kíván, biztosak lehetünk benne, hogy a nemzeti fejlődést nem a belső erők dinamikája határozza meg. Ha a nemzet az értéktudat központi elemévé válik, bármennyire is egy torz történelmi lét visszatükröződéseként, az az egész nemzeti kultúrát provincializálja. Mert sohasem az emberi értékeket minősíti az. hogy a nemzethez kapcsolódnak, hanem a nemzetet az, milyen értékeket realizál.

A nemzetközpontúság szelleme, tudatformái természetesen egy meghatározott társadalmi, politikai struktúrát, hatalmi gépezetet feltételeznek. A nemzetközpontúság ideológiái minden esetben valamely abszolutisztikus hatalom társadalmi-politikai struktúráját támasztották alá. Ebből a szempontból különös figyelmet érdemel az 1848—49-es forradalmi nemzetközpontúság állami ideológiává hig- gadása, az abszolutisztikus államberendezkedés legitimációs elvévé való átalakulása. Annál is inkább, mert így válik érthetővé a rendi-nemesi értékrend, társadalmi attitűdök továbböröklődése, meghatározó szerepe a nemzeti karakter kialakulásában, a közmorál, a közélet, a közgondolkodás befolyásolásában. Egészen más ugyanis a polgári vagy a paraszti osztály, vagy a munkás osztály által közvetített nemzettudat. Különösen egy olyan országban, ahol a polgárság és a munkásság idegen származásánál fogva hosszú ideig nem is vállalkozhatott volna a nemzettudat közvetítésére, a parasztság pedig társadalmi helyénél, a rendi hierarchiában elfoglalt helyénél fogva önmagában nem lehetett alkalmas erre, vagy csak a rendi nemzettudatot erősíthette meg. Ugyanezt az összefüggést figyelhetjük meg a társadalmi-politikai szerkezet, s a nemzetközpontú ideológiai gondolkodás között az 1919-es ellenforradalmat követő periódusban és egészen más körülmények között az 1945 után kibontakozó forradalmi átalakulást követően. Mindkét esetben egy abszolutisztikus nemzetállam egyensúlyozta az ideológiai gondolkodás középpontjába a nemzet kategóriát, csak míg az egyik a rendi-nemesi nemzettudat reakciós nemzetközpontúságának folytonosságára épített, a másik egy mesterségesen kialakított, önkényes nemzetképet próbált a maga abszolutisztikus valóságához hozzárendelni. Mindkét esetben az történt, hogy a belső ellentmondások külső nemzetek közötti ellentmondásokká alakultak át. Mint nagy és jellemző példákra utalok a második világháborús magyar szerepre és 1956-ra. Következik ebből, hogy a nemzetközpontú értékrend tagadása mindaddig következetlen, szervetlen, sőt paradox visszahatásként inkább a nemzetközpontúság felerősödését szolgálja, ameddig nem fonódik össze az egész abszolutisztikus társadalmi-politikai struktúra tagadásával, amíg a tagadás alapja