Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 9. szám - DOKUMENTUM - Haza és nemzeti önismeret. Fiatal Írók Találkozója - Lakitelek, 1979. május 18-19. - Veress Miklós: Ha a nyelv jelekké szegényülne…
nem egy demokratikus társadalmi gyakorlat által hitelesített értékközpontú nemzettudat. Egy nemzet nem akkor él, ha egységes, érinthetetlen, végleges és homogén egész. Ilyen egészek a valóságban nincsenek. Csak az ideológiák terén jöhetnek létre hamis egészek, illuzórikus egészek, amelyek eltakarják a nagyon is töredezett valóságot azáltal, hogy tudatát kívülre viszik, külső nemzeti ellentétek között feszítik ki. Ilyen ellentétek is léteznek. Sőt, vannak időszakok, amikor meghatározóvá válnak. De egy egész nemzeti kultúrát a provincializmusba süllyedés, a másodrendűség veszélye nélkül nem határozhatnak meg. Egy nemzet akkor él, ha bármely fejlődési periódusban belső ellentmondásainak dinamikája határozza meg életét, magáról alkotott tudatát. Akkor kezd élni, amikor ellentétekre hasado- zik szét, amikor a kultúra egyes területei, intézményei szétválnak benne, s minden önmagával azonosul, a művészet művészet, a politika politika, a gazdaság gazdaság lesz. A történelmileg felébredt nagy népek és a szerencsés fejlődésű kis népek számára nemzeti létük külön kérdéssé legfeljebb egy-egy kritikus ponton, legfőbb kérdéssé pedig soha sem válik. Nem azért, mert gyönge a nemzettudatuk, vagy mert nemzetileg már nem is léteznek, hanem azért, mert egész gyakorlatukat természetesen hatja át a nemzeti jelleg, egy különös történelem menetének életmódban, szokásokban, intézményekben, tipikus szellemi-érzelmi reakciókban való kikristályosodása. Mi még ma is ahhoz az emberhez vagyunk hasonlatosak, aki ahelyett, hogy élne, szüntelenül az életről beszél, szüntelenül azt bizonygatja, azt kiabálja világgá, hogy él. De ahhoz, hogy ez a képtelen helyzet megváltozzon, valóban élni kell. És ez nem puszta jószándék kérdése. Egy kis népet még az a történelmi szerep sem kárpótolhat, amelyet egy nagy nép puszta súlyánál fogva a történelemben eljátszani akar, vagy kénytelen. Az élethez a kis nép felszabadult, belső életéhez, a társadalmi gyakorlat mélyreható demokratizálására van szükség. Veress Miklós Ha a nyelv jelekké szegényülne... Nem is kezdhetném mással, mint hogy az irodalom és történelem kapcsolatára utaljak, mert szükségesnek érzek valamit elmondani a magam költői praxisából. Végtére is hosszú éveken át jutottam el saját magam nemzettudatához, vagy annak kérdőjeleihez. Az utóbbiak egyike, hogy nemcsak napjainkban kell-e nekünk Mohács, azaz amolyan mohácsi kérdés, amikor fél ország vitatkozik, melyik az igazi hagyományőrzés. Az-e, ha tüzetesen kikutatjuk őseink sírjait, mit ettek a csata előtt, milyen volt ruházatuk, vagy az-e, ha leöntjük őket mésszel és fölébük grandiózus síremléket építünk? Úgy tudom, hogy hamarabb is volt már vita ezen. Azt mondják, a székesfehérvári királysírokban a török sem tett akkora kárt, mint a múlt század másodikfelében Henszlmann Imre föltáró munkái. A Történetírás 1938- as első számának különlenyomatában olvastam — antikvárban vásároltam meg véletlenül —, hogy ott kiástak harminchárom csontvázat, amelyből huszonnyolcat mindenfajta leírás és megkülönböztetés nélkül visszahánytak egy közös sírba. Valóságos rendőri nyomozás kellett ahhoz, orvosi-régészi kriminalisztika, hogy kiderítsék, melyik volt Könyves Kálmán beteg csigolyája, Vak Béla szomorú koponyája, vagy éppen II. Lajos lábszárcsontja. Nemcsak arról van szó, hogy történelmünkből, mint e sírokból olykor idegen kezek éppen azt túrták ki, ami számukra fontos volt, a többit pedig összetörve-keverve hányták vissza, hanem arról is, hogy miért fontos a történészek munkájára figyelnünk. Azt hiszem, éppenséggel köszönettel tartozunk nekik, hogy kezdik visszailleszteni eredeti helyükre ezeket a csontokat is. Az iskola, a közvélemény, sajnos — Marosi Gyula is utalt erre — még távol van ettől, s ezért történelmi személyiségeink, például királyaink olykor-olykor torzan jelennek meg előttünk. Amikor néhány éve az említett tanulmányt elolvastam, azon kezdtem gondolkodni, hogy vajon az irodalom, a költő értő, hagyományőrző és óvatos kézzel bánik-e történelmünkkel? Éppen abban az időben folyt a vita a Dózsa-koronáról, hogy létezett-e, vagy csak kitalálta valaki, például egy fölhevült költő, arról is, hogy megdobálták-e Kölcsey halottas kocsiját. A fő kérdés természetesen számomra nem ez volt, hiszen Dózsa kínzatása korona nélkül is irtóztató, és ha nem a halott Kölcsey, de a tébolyodot- tan menekülő Széchenyi hintáját mindenesetre kővel záporozták. Arra azonban mindez rádöbbentett, hogy minket általában valamiféle irodalmi történelemtudat vezérel múltunk megítélésében: azaz, hogy irodalmi hagyományainkat olykor fontosabbnak véljük történelmi hagyományaink tisztázásánál. Pedig nagyjaink — igaz ez Petőfire is, Adyra is —a saját maguk és koruk számára fontos politikai szemszögből láttatják velünk a históriát, esetleg másként, mint egy-egy korabeli szemtanú-író-költő tehette volna. Azokat emelték példává, akire éppen szükségük volt, azokat mellőzték, akikre éppen akkor nem akartak támaszkodni — ez az időszerűség átka. Abban van igaza a ma történészeinek, hogy attól az iskolás szemlélettől, amelyben társadalmunk és irodalmunk szenved, el kell jutnunk a realitások tiszteletéhez. Olyan kezek szükségesek ehhez a föltáráshoz, melyek elég biztosak, nem hagyomány- bontóak, elég gyakorlottak, hogy ne sértsünk se lelket, se csontot. De maradjunk csak a királyoknál, akikkel rengeteg a bajunk, ha jó ideje nincsenek is már. Azt 81
