Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 9. szám - DOKUMENTUM - Haza és nemzeti önismeret. Fiatal Írók Találkozója - Lakitelek, 1979. május 18-19. - Tordai Zádor: A nemzet: et(n)ikai szabályzat
vetlen létkereteket adhatna. Ehelyett a társadalmi rétegek kínálnak valami hasonlót. De csak távolian hasonlót. Mert ezek nem tényleges közösségek, és azért sem, mert létükben folyamatosan változnak és mert összetételük is változó. így alakítanak ki értékrendet és magatartásrendszereket: ezek kevésbé világosak és kevésbé tételesek, mint amilyeneket annakelőtte akár a helyi közösségek, akár pedig a vallás jelentett. Ilyen eszmerendszerek kialakulása bonyolult és igen lassú folyamat és csak egy kis szakasza ennek az, amikor általánossá és uralkodóvá lesznek. Ennek során különböző időkben más és más tényezők kerülnek előtérbe. Az, amit ma elősdlegesnek tartunk — bármennyire jogosan tegyük is —, csak a fejlődés által és annak „végén” lett azzá. Vagyis az etnikum a nemzet kialakulásában más szerepet játszott, mint gondolni szoktuk. Mindenképpen másodlagos volt ez a politikai tényezőkhöz viszonyítva. Mert az európai nemzetek kereteit elsősorban az akkor éppen létező politikai egységek adták. Tőlük függött, hogy mi vált egy nemzetté és mi nem. Eszerint olvadtak különböző etnikumok is egy nemzetté, és eszerint váltak szét ugyanannak az etnikai rendszernek részei más különböző nemzetekké szét. Ha azokat a belső tényezőket akarjuk megérteni, amelyek az összegezés dinamikájának sajátosságait adják, akkor — nagyon durván fogalmazva — el kell egymástól határolnunk az állítást tartalmazó magatartásformákat és gondolattartalmakat a tagadást jelentőktől. Különösképpen hogy sem az arányaik, sem a történeti alakulásban játszott szerepük nem azonos. Általános szinten: a nemzet önmagában véve társadalmi tényt jelöl. Egy társadalom egységének tényét, amit az etnikum érvével indokol és ezzel teszi azt értékké. E ténymegállapítás mögött más jellegű állítás is van: igényt fogalmaz meg az emberek számára. De amit így kínál, az egyrészt többnyire homályos, másrészt igen általános, harmadrészt pedig eléggé kevés. Ha szigorúan vesszük, csak egy általános szolidaritás — vagy élesebb változatban azonosulás — követelményét állítja fel. Ezt mindenki számára teszi, de nem mindenki iránt, mert nem egyénekkel való szolidaritást igényel, hanem általánosat: a nemzet egészével (vagyis annak sorsával stb.) vagy annak egy (többnyire elszakított) részével, mint ugyancsak egésszel. Ily módon jelenti a nemzet minden hozzátartozó etnikai csoport azonosságát, és így alapozza meg egyben az egységesülés (és egyesülés) igényét. Ami viszont az egész és az egyén viszonyát illeti: az egyén a nemzettel csak mint egésszel tartozik azonosulni. Vagyis azt kell mintegy szolgálnia. Ennyiben pedig a nemzet önmagának puszta állítása, amelynek azonban megvannak a maga — szintén az általános szintjén mozgó — követelményei. Abban, hogy a nemzet állítása a nemzet önrendelkezésének, szabadságának: függetlenségének a követelményét is jelenti. Csakhogy az önrendelkezés állítása összefonódik a mástól-való-nem-függés tagadástartalmával. Mint állítás az állam nemzeti létének és a nemzet állami létének elve. Mint tagadás pedig az állam a más államoktól való nemfüggésének elve. Van itt némi párhuzam a primitívnek mondott ősi közösségekkel is: ezeknél a közösséghez tartozás és a máshová-nem-tartozás kölcsönösen feltételezték egymást. És a közösségbeni lét minden más közösséggel szembeni ellenségességet, de legalább idegenséget (vagyis tagadást) jelentett. Ezen az általános szinten — részben az állító tartalmak szűkössége miatt — a tagadástartalmak azok, amelyek élesebben exponálódnak. Minden történelmi vizsgálat mutathatja is, hogy mindig is a tagadástartalom volt a legerősebb nemzeti hajtóerő és hogy mint összefogó tényező is ez a leghatékonyabb. A nemzeti érzések mindig tagadás formájában csaptak magasra. Amikor valakivel szembeállította magát a nemzet és valakivel ellenségességben volt, akkor bontakoztak ki — a védelemre hivatkozva — az összefogó erők a leghatékonyabban. Ekkor 66
