Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 9. szám - VALÓ VILÁG - Hegyi Imre - Kovalik Márta: Ház-asság!
Riporter: Akkor még föl sem merült benned, hogy a mindenki véleménye szerint rendkívül csinos Zsuzsa esetleg belefárad ebbe a küzdelembe és életkora szerinti életmódot harcol ki magának. Sanyi: Hát igen, ez kényes kérdés. Akkor nem. De most, hogy a dolgok megtörténtek, már jogosan érzem, hogy ennek így kellett történnie. Szóval amikor egy férj szenvedélyesen csak a házzal foglalkozik és nem a feleségével, akkor bizony úgy tűnik, hogy a házasságnak zátonyra kell futnia. Lehet, hogy ez nem törvényszerű, de úgy érzem, jellemző az esetek 50%-ára. Ráment a házra a házasságunk, sajnos, de hát ez az én személyes hülyeségem. Mert túlhajtottam a dolgokat. Többet foglalkoztam a kisipari egységárgyűjtemény- nyel, mint azzal, hogy egyszer el kellene mennem a feleségemmel nyaralni. Ránk is fért volna és itt van neki teljesen igaza. Ezért nem tudom magam fölmenteni. Riporter: Mi hajtott ilyen eszeveszetten? Sanyi: Először én hajtottam, aztán már vitt valamiféle akaratomtól szinte független kényszer. És amikor láttam, hogy szakadnak a szálak, újból csak a kégli volt a vigasztalás. A produktum. Már nem hagyhattuk cserben egymást. A ház és én. Fogtuk és nem eresztettük egymást. Egymáshoz nőttünk. Valósággal érzések fűznek hozzá. Riporter: És Zsuzsát? Sanyi: Nem tudom. Barátságosan, kultúrember módjára közölte, hogy ő ezt tovább nem tudja vállalni, más életre vágyik. Ennek nem lehettem akadálya. Riporter: Én nem voltam ott, de el tudom képzelni, miket mondott. Hogy ő most 26 éves, most csinos, most van még 10 éve, ami a legszebb az ember életében ... jól gondolom? Sanyi: Jól. Szinte szó szerint ezt mondta. Riporter: És ebben az esetben, 10 évi házasság után erősebb volt a Ház? Sanyi: Föladta a leckét és kiderült, hogy az egyik út járhatatlan. Amikor eldöntöttük, hogy vége a házasságunknak, fogtam egy bőröndöt és felköltöztem a csupasz falak közé, fűtés, víz, csatorna és egyebek híján. Volt úgy, hogy semmihez sem volt kedvem. Személyes ellenséget láttam minden tégladarabban. Nem úszhatja meg az ember pofonok nélkül. De ez amolyan sebészi beavatkozás volt, mint amikor az orvos lábat amputál, hogy életet mentsen. El kell válnunk, hogy új életet kezdhessünk. Riporter: Valóságos lázban beszéltél a házról, amely a kezed nyomán született. Tudtál ilyen lelkesen beszélni Zsuzsáról, vagy a kettőtök ügyeiről az utóbbi években? Sanyi: A ház szükségletkielégítés volt mindkettőnk számára. Riporter: De most cél lett. Nem? Most már nem eszköz arra, hogy szépen éljetek, hanem az életetek eszköz ahhoz, hogy ház legyen. Sanyi: Igen, most már ez egy kutyaszorító, vakolatok négyzetméterével, habarcsok keverési arányával, cementtel, mésztejjel meg egyebekkel, ami nekem olyan volt eddig, mintha a japán ábécét kellene hirtelen megfejtenem. Riporter: Az életedet szidod, a sorsodat? Sanyi: Magam sem tudom. Ha újra kezdhetném ezekkel a tapasztalatokkal, nyilván egészen másképpen tennék. De sajnos nem lehet újrakezdeni. Okosabb most már tudok lenni a saját helyemben, a más helyében meg aztán nagyon okos, de az embert néha cserbenhagyja a józan esze. Állandóan arra kérdezel rá, hogyan vált az életem részévé a ház. Aki ezt nem csinálja, annak nehéz megmagyarázni, miről van szó. Nem érzi a munka örömét, gondját, zűrza49
