Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 9. szám - VALÓ VILÁG - Lázár István: Mezőgazdaság és ifjúság
Romány Pál bevezetőjére kétszer is utaltam eddig, ám szavait és adatait rögtön kiegészítettem, a magam gondolatmenetébe illesztettem. A továbbiakban még kevésbé tudok közvetlenül támaszkodni a vitában elhangzottak részleteire. Hiába próbálnám az eszmecsere jegyzőkönyvszerű követését. Sőt, mellőznöm kell a nevekre, felszólalókra való hivatkozást is, nemcsak terjedelmi okból, hanem azért is, mert az érintettek méltán kifogásolhatnák gondolataik, véleményük túl önkényes sűrítését, értelmezését. Csupán néhány csomópontját próbálom keresni a vitának, a polarizáció főbb vonalai mentén. Nézzük rögtön az egyik legélesebb ellentétet. Az egyik oldalról — a szociográfu- sok-írók-újságírók élesebben, a szociológusok kissé árnyaltabban — azt vetették föl, hogy katasztrofális a mezőgazdaság utánpótlása az ifjúság köréből, mennyiségileg és minőségileg egyaránt. Egyrészt hallatlanul kevesen választják ezt a szektort jövendő munkahelyül, másrészt akik mégis ide kerülnek, azok... — és itt olykor nyersen, olykor tapintatosabban fogalmazódtak meg a minősítések: annak a „maradéknak” a minősítése, amely már senkinek sem kell, így marad az agrárgazdaságnak. A másik oldal — mondjuk úgy, hogy a „hivatalnokoké”? — viszont azt hangoztatta, hogy a valóságos helyzet korántsem igazolja a vitapartnerek sötétenlátását. Az elmúlt öt évben a fiatalok száma nem nőtt, de nem is csökkent a mezőgazdaságban. Tehát: stagnált. Arányuk azonban — a csökkenő összlétszám következtében — növekedett, éspedig a 30 éven aluliaké 24-ről 27%-ra, az állami gazdaságokban pedig 31 -ről 37%-ra. Egységenként viszont nőtt a fiatalok száma, ami ugyan az egységek növekedésének — az egységek száma csökkenésének — következménye, ám azt eredményezi, hogy nagyobb „csapatok” jöttek létre a termelőszövetkezetekben és az állami gazdaságokban, s ez megnöveli szavuk súlyát, megkönnyíti érdekérvényesítésüket. A vezetők között pedig számottevően több a fiatal, mint az iparban. Most, amikor egyszerre zajlik nemzedékváltás és szemléletváltás az agrárgazdaságban, az új, a nagyobb tudás túlnyomóan a fiatalok révén kerül be az agrárgazdaságba; annak eredményei a technikai-technológiai fejlődésben stb. tehát ha nem is „nekik köszönhetőek”, de mindenképpen velük kapcsolatosak, munkájuktól, jelenlétüktől elválaszthatatlanok. Azt sem szabad állítani, hogy egy-egy faluból senki vagy alig egy-két — s „természetesen” gyenge tudású, csekély ambíciójú — gyerek választja csak a mezőgazdaságot: az, aki mezőgazdasági szakmunkástanuló lesz. Hiszen az összes többit még korántsem biztos, hogy elveszíti az agrárgazdaság. A továbbtanulók egy része a mező- gazdaság számára tanul tovább. És újabban sokan térnek vissza néhány év után, vagy mert szakmájuk olyan — például: gépszerelő, gépkocsivezető stb. —, amire itt is szükség van, vagy mert csalódtak a városi, illetve ipari vagy egyéb lehetőségekben. Az utóbbi érvelés rögtön éles ellenvetéseket váltott ki. Mert az ugyan tény, hogy vannak visszatérők a néhány évig máshol próbálkozott fiatalok közül. Ám ezek ismét csak azok, akik nem bírták a magasabb követelményeket, magyarán tehát kibuktak, és úgy kényszerültek vissza az agrárgazdaságba. Másrészt jöttük sokszor inkább árt, mint használ, mert csalódott szívvel és korábbi munkahelyeik rossz fegyelmének, moráljának terhével érkeznek. Furcsa, olykor idegesítő volt ez a vita. Bár némely részletében csak széles körű, igen alapos vizsgálódás után lehetne megnyugtatóan állást foglalni, én úgy érzem, hogy a maga módján mindkét félnek igaza volt. És nemcsak azért, mert az elrettentő és a biztató példák színtere eltérő. Nemcsak azért, mert vannak falvak és üzemek, ahonnan valóban menekül nemcsak a fiatalok java, hanem a közepes vagy az akár csak valamire való része is, viszont vannak olyan munka- és életkörülményeket nyújtó gazdasági és lakóegységek, ahol az utánpótlás mennyiségével és minőségével nincsen 41
