Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 9. szám - VALÓ VILÁG - Lázár István: Mezőgazdaság és ifjúság

semmi gond. Hanem azért is, mert olykor a vitázók nem vették észre, hogy az egy' más cáfolatául szánt érvek, illetve a mögöttük álló tények nem ütik, hanem kiegészítik egymást — nem egymás ellenére, hanem egyszerre igazak. Aki például viszonylag elégedett az agrárutánpótlással, abban a tudatban az, hogy hazánkban nemzetközi mércével mérve is igen jó a felsőfokú szakemberekkel való ellátása az agrárgazdaságnak, s ezek igen nagy hányada fiatal; aki viszont elégedetlen, az inkább a kétkezi dolgozók utánpótlásának gondját látja. Ám az előbbiek jó munkája nagyban hozzájárult, hogy az utóbbiak hiánya ne váljon katasztrofálissá.

*

Nem véleményről, gondolatmenetről lévén szó, hanem pusztán egy-két adatáról} amely azonban rendkívül szimptomatikus, mégis nevet említek: Végh Antal beszélte el a vita során, hogy amikor nem túl sok idővel ezelőtt a Pesthez közeli — helyesebben: Budától alig ugrásnyira levő — Uny községben szert tett egy 800 négyszögöles telekre — amikor vette, a tanács még ötöt szívesen kommendált volna neki! — ennek árából az idős eladó fővárosban élő gyermekei rögtön vásároltak maguknak egy tizedakkora, 80 négyszögöles telket — a Velencei-tónál. Az, ahol fölnőttek, nem kellett tehát a fiataloknak, az aprócska, nyugodt nyaralásra vagy bármiféle kiskerti tevékenységre tulajdonképpen alkalmatlan parcellácska a „divatos” üdülőhelyen viszont igen. Pedig az messzebb is van, nehezebben is közelíthető meg onnan, ahol laknak. Egyedi eset? Aligha tarthatjuk annak, ha Unyban jelenleg Végh Antal tudta szerint 228 megműve- letlen telket tartanak nyilván.

Talán jogos rögtön itt említeni azt a szempontot, hogy a földhöz s így, következésképp, az azon való gazdálkodáshoz való mai viszonyt nem kevéssé befolyásolja a tulajdonviszonyok megváltozása. A mai agrárnépességben körülbelül egyharmad azok aránya, akiknek még volt földtulajdon, és vannak tapasztalataik a régi agrárgazdasági viszonyokról; a másik harmad tapasztalatokat őriz, de nem volt soha földtulajdonos; a harmadik harmad — amely azonban folyton növekszik — az az „új nemzedék”, amely tulajdonos sem volt már, emlékei sincsenek abból az időből, amikor a föld- tulajdon még meghatározó jelentőségű volt.

De nemcsak arról van szó a tulajdonviszonyokkal kapcsolatosan, hogy aki ma mező- gazdasági munkát végez, az ezt a termelőszövetkezetek, illetve az állami gazdaságok földjén végzi, és sajátjaként csak a ház közeli kertjét, illetve a zártkerti földjét művelheti meg. Amennyiben a régi paraszt némi jövedelemfölöslegre tett szert — s ez a fölösleg itt igen relatíve értendő: olykor a puszta létfenntartáshoz sem volt igazán elég, amit elfogyasztott, illetve magára költött — rögtön földet vásárolt vagy bővítette eszközeit. Tehát: beruházott.

A mai falusi jövedelem sorsa más: igen kevés a lehetősége a termelést könnyítő vagy bővítő felszerelések vásárlásának. Igaz, elriasztóak voltak a régi, túlságosan termelés- és szerzéscentrikus falu körülményei, sőt még a mai falusi életet nézve is gyakran és nem ok nélkül emlegetjük a látástól vakulásig robotolást és azt, hogy a mai „utó-paraszt” nem tud jövedelmével okosan élni. Mégis, miközben nem tagadható a falusi fogyasztás erős növekedése, ez a fogyasztás — és még inkább a megtakarítás! — nem kis részben kényszerjel legű.

A bevételként falura kerülő pénz, a puszta megélhetést meghaladó jövedelem nem tud természetes módon körforgásba kerülni, hanem részben „tévutakra” kényszerül vagy leülepszik: a fogyasztás egy része mögött nincs valódi igény és sok takarékbetét nem az okos vagy túl óvatos elővigyázat, hanem a tehetetlenség szülötte.

A vitázók között természetesen nem akadt, aki visszasírta volna azokat az „idilli” régi falusi viszonyokat, amikor bezzeg lehetett beruházni. A háztáji és kisegítő gazda42