Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 8. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (VIII. Felföldi magyar népművészet és népszokások)
rút készítettek, ünnepélyes menetben vitték a munkaadónak, és az alkalomnak megfelelő volt az ének is: Arattam, arattam, kévét is kötöttem, Hej, az urunk tallaján meg is betegedtem. Megvallom, meguntam az urunk tallaját, Ej, sóba-vízbe ázott apró haluskáját. . . Szállj le, holló, szállj le, urunk kastélyára, Ej, a szegény aratók szabadulására (Cserhátsurány, 1958.) A hegyaljai kapásbálok és szüreti felvonulások sokféle szokáselemet ötvöztek egybe: fehérruhás lányok nyitották és kardos legények kísérték a menetet, Baksus (Bacchus) pedig egy hordón trónolt. A menetben keréken forgó pár, török vándorárus és sokféle figura, szinte minden alakoskodó megtalálható. Az itteni szüreti bálok is a szokásos szőlőkoszorúval, a csőszlegények és -leányok, valamint a magyaros ruhák is végeredményben egy századforduló körüli miniszteri rendeletnek köszönhetik újjáéledésüket. A felföldi fonók évszázados múltra tekintenek vissza és a legutóbbi évekig fennmaradtak; gazdag szokásaikat, dalkincsüket Lajos Árpád vaskos monográfiája foglalja össze. E fonók nemcsak munka-, hanem ismerkedési és daltanulási alkalmak is voltak egyszersmind, tehát pótolták a modern klubokat és táncházakat. Különlegesen fontos és érdekes a felföldi disznótor, saját éneke is van: — Megdöglött-e az a disznó, akit megöltek? .. . Maskarák kére- getnek, ők is, velük is sok (vaskos) tréfát űznek. Markoláb, küldött farkas, cifra asszony Buzgó vallásosság, bonyodalmas és régies hiedelemrendszer jellemzi a Felföldet, különösen gazdag a boszorkányhit, továbbá a bajok, ártalmak és betegségek elleni ráolvasások és varázsos gyógymódok hagyománya. A táltoshit viszont nem különösen fontos, jóval elevenebb a garabonciás alakja, akinek a lova a sárkány. Sokféle természetfeletti erővel rendelkező lényben hittek, ezek közül érdemes néhányat megemlíteni. Az ún. küldött vagy csordás farkas valamikor ember volt, abroncson átbújva vált ordassá. Az abroncsot azonban nem engedte összetörni, különben nem tudott volna többé visszaváltozni. Sok kárt tett az embereknek, ill. az állatokban, hiszen jól ismert mindent és mindenkit. A boszorkányok is át tudtak változni és nem volt kisebb a kártételeik száma sem. Tudományukat keresztúton szerezték éjfélkor: beálltak egy bűvös körbe, ott a különféle ijesztések (tüzes kerék, macska, bika stb.) próbáját állották ki, és vérükkel írták alá a Gonosszal a szerződést. Talpukat kenőccsel kenték be, úgy repültek el, esetleg valakit meglovagoltak. Ezektől az ún. cifra asszonyoktól különösen a gyermekeket féltették. Egyik-másik ilyen tudós asszonynak kis viaszbabája volt, az segített neki; állandóan az asztal alatt tartotta és minden ételből neki is vetett falatot, bár a baba láthatatlan volt, a kapott ételeket mégis elfogyasztotta. A tudományt többféleképp is meg lehetett szerezni: pl. ha valaki lábujjai közé egy öt pengőst szorított és három éjjel azzal aludt. Álmában ugyanúgy riogatták őt is a szörnyek, mint a boszorkányjelöltet a keresztúton, de ha nem vette ki a pénzt, tudóssá vált. Az ilyen tudós pásztorok pl. szűrujjukból rázták ki a malacokat; bármily távol is voltak, a konda a tülökszóra azonnal megjelent. A tudós kocsis pedig csak megfordította fején a kalapot, a szembejövő lovak máris megtorpantak. Az összenőtt szemöldökű vagy három nagypénteken (tehát három éven) át szopó gyermekek felnőttként a szemükkel igézhettek, nagyon nehéz volt e betegséget gyógyítani. Régies szertartással: rostaforgatással és táncszerű körbenjárással derítették ki, hogy ki lopta el az elveszett holmit? Különféle vallásos jellegű ráolvasásokkal gyógyították a betegségeket; de ismerték a szerelmi varázslást, sőt az ellenvarázslatot is: ha pl. egy leány megtudta, hogy a legény valamilyen praktikát űz ellene, megelőzte, és a legény érkezésekor a szita ugrott le a szegről, gurult a meglepett látogató lába elé, aki ijedtében búcsúvétel nélkül fordult sarkon. Szent György napjának hajnalán itt is szedtek termékenyítő harmatot, sőt egyesek ürgét is igyekeztek fogni, mert azt tartották, hogy a bőréből készített erszény kiapadhatatlan. Azt hitték, hogy (fogyatkozáskor) a markoláb eszi meg a Holdat, ezzel ijesztgették a rossz gyermekeket is. (Diószegi Vilmos szerint ez a hiedelemalak palóc sajátosság, a Felföldön és ott ismerik, ahova palóc rajok települtek ki.) A felföldi emberek tisztelték a Napot; az idősebbek még emlékeznek rá, hogy ennek az égitestnek nem volt szabad hátat fordítani! E hiedelmek koptak meg legkorábban, egy részük már csak elbeszélés és visszaemlékezés formájában él (pl. a Luca-szék, a visszaolvasásos patkányküldés és hasonlók), ám néha mégis meglepően szívósan fennmaradtak, természetesen átalakult formában: a palóc házakban régen volt egy boldoganya nevű középoszlop, mely a mestergerendát tartotta, ekörül imádkoztak a gyerekek; később „szent” sarok alakult ki, ahol a kegytárgyakat helyezték el. S. Nagy Katalin szociológus szerint ennek emléke lehet a modern tömbházakban a tiszta szobában néhol még ma is megtalálható, egy többnyire lilás-rózsaszínű sarok, mely vonallal van „elkerítve”: az egész lakásnak ez a legtiszteltebb része. 94
