Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 8. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (VIII. Felföldi magyar népművészet és népszokások)
Rabvágás, menyasszonyporkolás, szentiváni ének A felföldi szokáskincs gazdagsága vetekszik a nyugat-dunántúlival és a kisalföldivel, ez utóbbihoz különben a leghasonlóbb is, és jóval színesebb a Közép-Dunántúl vagy a Duna mente rítusainál. Igaz, vidékünkön már csak halvány nyomokban mutatható ki a Balázs- és a Gergely-járás, e szegényedést viszont bőven kárpótolják a táji színezetű szokások, mint amilyen pl. a lakodalmi (farsangi) rabvágás, az ugyancsak lakodalmi menyasszonyporkolás (hajnaltűz) és a szlovákok felé utaló tavaszi kiszehajtás. A magyar nyelvterületen belül teljesebb formájában Nyitra vidékén és itt élt legtovább a szentiváni tűz- ugrás szokása is és általában a tűzgyújtásnak, a tűz tisztító szerepének az átlagosnál is hangsúlyosabb a szerepe. Vitatható, hogy regösmaradványok élnek-e ezen a vidéken! A nyelvterület nagyobb részén ismert ünnepi szokások itt is megvannak, de egy kevéssé módosulnak: a pünkösd nem olyan hangsúlyos, mint nyugatabbra, a farsang viszont még játékosabb és gazdagabb; a betlehemezésben itt maradt legtöbb nyoma a régi iskoladrámának (a királyok és pásztorok kiemelt szerepe); a karácsonyfa itt is egészen új jövevény, ellenben az ajándékba küldött tebefa régi szokása helyenként máig ismert. Matyóföldön leányok betlehemeznek, ők járják a három királyokat is; ez utóbbi játékban természetesen férfiruhát öltenek; az érdeklődő legények valóságos serege kíséri őket házról házra. A felföldi emberek jóval játékosabbak az alföldieknél, pl. maskaráznak Lucakor,farsangkor, fonóban, disznótorban és még lakodalomban is. Szokásaikat meglepően sokféle rítusének (farsang, kiszehajtás, püskösd, Szent Iván, sőt disznótor és természetesen lakodalom alkalmával) kíséri, ezek némelyike helyi fejleménynek tűnik. A felföldi szokáskincs természetesen nem egységes, sőt nem is feltétlenül a szomszédos községeké a leghasonlóbb, inkább az azonos vallás és az egyházi központok kötik össze a falvakat (pl. ilyen szokás körzetek: Pest megyében Galga- mente. Hevesben Rózsaszentmárton, Szűcsi, Apc, Nógrádban pedig több kisebb falucsoport, mint pl. Őrhalom—Hugyag—Varbó, Détár— Patak—Karancs-vidék, Hollókő—Lóc—Rimóc stb.); e téren különösen nagy volt a katolikus egyház befolyása. Az utóbbi évszázadban meggyorsult a szokások átalakulása, ill. kopása és szegényedése. A vándormunkások 1. nemzedéke még nem nagyon bontotta meg a hagyomány egyensúlyát, mert visszatelepülve ismét a szokások rendjébe illeszkedett. A 2. nemzedék „kilúgozta” a babonákat, inkább csak (a szegényesebb) formát tartotta meg, a 3. „felvilágosult” generáció pedig lehetőleg teljesen szakított ezekkel az „ósdi” szokásokkal. Az otthonmaradottak közül korábban nem is egyszer a vagyonosabbak voltak a hangadók (pl. a kiszebábú öltöztetésében, a lucázásban stb.), a századfordulótól kezdve azonban megfordult a sorrend: éppen ők váltak ki legelőször; különösen gyors volt a kopás (váltás) előbb az 1930-as, majd utóbb az 1950-es években. Nem minden szokás esett áldozatul az idők változásának, és nem is egyenlő módon alakultát. Az ünnepiek egy része megkopott, vagy eltűnt, de a lucázás, a kántálás, betlehemezés, a virág- vasárnapi, húsvéti és egyéb szokások viszonylag elég szívósan fennmaradnak; a lakodalom kissé szegényesebb lett, a költséges menyasszonytánc azonban máig dívik; talán a gazdasági szokások alakultak át a leggyökeresebben (pl. az aratószokások); a jellegzetes disznótor egyszerű társas összejövetellé vált. A megmaradt egyéb szokások is majdnem mind szegényebbek tartalomban és formában egyaránt, az újak pedig rendkívül rövidek. A szokások hiedelemháttere csaknem teljesen megszűnt; voltaképpen alig van már komolyabb szerepük. Az ünnepi szokások közül gazdagságával a farsang emelkedik ki; a múlt század 80-as éveiben Paláston a fiúk ugyanúgy kihajtották a farsangot, mint később a nagyböjtöt is, ezt énekelték: Hajtsátok ki farsangot! Majd szép éneket mondok . . . És egyben céloztak a böjti idők el következésére is: Futok, megyek Dunába, Fogok fényes halacskát, Teszem tányérkára .. . Hasonlóan régies aturai fatáncoltatás: farsang vasárnapján hajnalban 3—4 férfi körülfog egy gyümölcsfát és „megtáncoltatja”, vagyis nóta- és füttyszóra körültáncolja, hogy a fagy ne tegyen kárt rügyeiben és a fa bőséges termést hozzon! Ipolytarnócon farsang keddjén van a bakhu- sok napja: a legények álarcot vesznek fel, női ruhákba bújnak, némelyikük kecske- vagy szamárbőrbe, és a kezükben nyárssal, táncolva, a járókelőket csipkedve, bekormozva járják sorba a házakat; adományokat gyűjtenek, utána természetesen mulatság zárja be a felvonulást. A magyarok és a szlovákok közös tavaszi szokása a kiszehajtás, bár némi időeltéréssel gyakorolják és a magyarok közt nem is általános. Alapvető célja még a tél elűzése és a tavasz beköszöntése lehetett, de nálunk jobbára már csak a böjtöt jelképező kisze vagy kiszi (leves) kiűzése és a sódar (sonka) behívása maradt, esetleg az egészség biztosítása: Kivisszük a betegséget, Behozzuk az egészséget . . . A leányok egy piszkafát öltöztetnek fel a mindenkori divat szerint, jobbára menyasszonynak, szalmával kitömik és ünnepélyes menetben viszik a folyóhoz vagy elégetik valahol a faluszélen. (A tüzet esetleg át is ugrálják, a vízben pedig megmosdanak.) Mindettől egészséget, és az évben férjhezmenetelt is remélnek. A szentiváni ének és tűzugrás a régebbi leírások szerint egy hétig is eltarthatott és mindenki részt vett benne, de a tüzet csak az egy92
