Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 8. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (VIII. Felföldi magyar népművészet és népszokások)
az egyén még nem lépett ki az őt „fogva tartó” közösségéből: a leány pl. hajadonfőtt, a menyecske főkötővel, később pedig kendővel (is) járt; és ezt a női „koronát” úgy változtatták, hogy az idő múlását éppúgy „leolvashatták” róla, mint egyéb (családi állapotra stb. utaló) jeleket is. Említettük, hogy az ünnepek rendje, az állapotok változása (pl. jegyesség idején) és hasonlók szigorú „forgatókönyv” szerint zajlottak, nemcsak a viselkedés, hanem a viselet maga is legalább olyan szigorúan megszabott volt, mint pl. most ünnepélyes és hivatalos fogadásokon. Ennyi széttagoltság és változás láttán gondolhatnék: szinte alig lehet a felföldi viseleteket összefoglalóan jellemezni, ám az eltéréseken túl vannak közös vonások is; 2—3 község (pl. Rimóc —Hollókő, Mezőkövesd—Szentistván—Tárd), vagy kisebb tájak (Galga mente, Ipoly-völgy stb.) többé-kevésbé önálló viselettel rendelkeznek, de ezek legtöbbjét jellemzi a rövid, sok (alsó-) szoknya, a bőujjú ingváll, a díszes vállkendő, a lányok hajában a színes szalag, a menyecskék fején pedig a királynői koronákkal vetekedő sokféle főkötő (Petőfi is ilyet akart venni feleségének!), továbbá a fekete vagy piros csizma, az ünnepélyes fekete, piros és főként az arany-ezüst sokféle alkalmazása. A felföldi ízlés reneszánsz, a telt idomot tartották szépnek. Túrán még farpárnával is erősítették magukat. Minden viseleti darab — a főkötőtől a színes harisnyáig — korállapot és egyben alkalomjelző is volt. A hozzáértők minden jelet azonnal „dekódoltak”; meg sem kellett szólalni, máris tudták egymásról: ki honnan való, hány éves, milyen a családi állapota és helyzete, és olykor — minden túl kompenzálás ellenére is — még a vagyoni viszonyait is elárulta. Télen is nyíló virágok Mezőkövesdi monda szerint a Gonosz elrabolta egy matyó leány kedvesét, és hosszas könyörgésére egy feltétellel volt hajlandó visszaengedni: ha télvíz idején virágot kap. A leány sok-sok tarka virágot hímzett a kötőjére, és ezzel nyerte vissza szerelmét. E matyóvá honosított nemzetközi monda is rávilágít a felföldi (főként matyó) hímzés kiemelkedő szerepére és szépségére, mely bel- és külföldön méltán vívott ki magának maradandó hírnevet. Az egyes viseleti darabok hangsúlyosabb, jól látható helyeit (pl. az ing ujja, válla, a főkötő, az elöl viselt kötény stb.), továbbá a közszemlére kitett ágynemű (lepedő- és párnavég stb.) és egyéb ruhák (törülköző, asztalterítő stb.) széleit és közepét már századok óta valamilyen hímzéssel díszítik. A házilag készült anyagok díszítményei inkább mértaniasak, a színek (fehér, majd kék és piros) tartózkodóbbak, később azonban a gyári anyagok és színes fonalak felszabadítják a képzeletet: szinte minden virágba borul. E színesedés viseleti darabonként, tájanként eltér és különböző okok miatt jelentős időeltolódással zajlott le. A posztóból készült, bőrből varrt felső ruhadarabok (a derékig érő bőrujjas: a híres matyó kuzsu, kisebb mértékben a bunda, vagyis suba stb.) a szűrszabók és szűcsmesterek kezén virult ki: ez időben a Felföld városai (Eger, Miskolc stb.) szinte ontják a tarkábbnál tarkább darabokat; a múlt század utolsó évtizedeiben volt a „virágkor”, tehát ez is később, mint a Dunántúlon és az Alföldön. Ezután az említett viseleti darabok díszei egyszínűre (pirosra vagy az ünnepi feketére) változtak, de mintakincsük és színeik pl. Mezőkövesden átkerültek a kötényekre, ingujjakra, majd a lepedő- és párnavégekre stb. is; másutt is oldottabb lett a kompozíció, és színesebb a hímzés. A mezőkövesdi szűcsök műhelyeiben a nők is virágoztak (hímeztek), pl. Kis Jankó Bori is a nagyapja műhelyében dolgozott, amely valóságos családi manufaktúra volt: 20-an is dolgoztak benne egyszerre. A szűcsök egyébként tükörkép- szérűén ismétlődő, jól megszerkesztett és részarányos, a viseleti darabokhoz igazodó virágos díszei a textilféléken oldottabbakká, kisebbekké és tömöttebbekké is váltak, mind nagyobb és nagyobb felületet borítottak be. Míg a korábbi szakaszban a virágok még jól felismerhetők és a nép képzeletében sajátos szerepet kapnak, külön névvel is jelölik ezeket (pl. a kinyílt rózsa neve csókos, az egymásnak háttal álló két rózsa: haragos stb.), később már egyre stilizáltabbak, vagyis sem a motivika, sem pedig a színösszeállítás nem követi a valóságot. Afejlődés útja tehát e tekintetben eltér a kalocsaitól; míg a sárközi asszonyokat a virágos mező és a kert a valóságban is ihlette, Kis Jankó Bori — igen jellemzően — az általa tervezett és előrajzolt mintákat álmai virágainak nevezte. A kevésbé matyós jellegű hímzések, mint pl. a túrái is tovább fejlődtek. Az említett Tóth G. Mihályné a kékfestő nyomódúcok alapján elő- rajzolás helyett áttért az előnyomásra, ehhez sajátmaga készítette a dúcokat. Félezernyi gyűjteményében, vagyis egész életművében egyetlen ismétlődés sincs; idők folyamán nála is megfigyelhető azonban a minták elaprózódása és megszíne- sedése. O is éppúgy dolgozott megrendelésre, mint matyó társai, és legutóbb stílusban már közeledett is hozzájuk. Előző mintáit még kékfestő nyomódúcokról, különféle gyári brokát- és selyemanyagokról leste el, de önállóan átdolgozta, utóbb matyósabbakká váltak az ő virágai is. A hímzés színharmóniája egyébként külön megfigyelés és elemzés tárgya is lehetne: pl. a matyó kuzsu (bőrujjas) fehér alapbőrére bordó, meggyszín, fekete, zöld és lila, míg a pirosra sárga, fekete, fehér, lila és zöld fonállal hímeztek, a fiatalabb megrendelőknek világosabb, az időseknek sötétebb árnyalatú színekkel. Túrán olykor 50 db zsebkendő is készült a lakodalomra, a vőlegényé volt a legdíszesebb! 91
