Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 8. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (VIII. Felföldi magyar népművészet és népszokások)
létének megszínesedése között azonban eléggé jelentős volt az időbeli eltérés, így pl. a galga- mácsai éppenséggel csak az 1940-es években vált díszesebbé és színesebbé, hogy nagyon rövid virágzás után mára csak az együttesek reprezentációs öltözékévé váljék. A Felföld viseleti megkésettsége különösen az Alfölddel való összevetés során derül ki: a fehér háziposztót és egyéb anyagokat a nagy síkságon kb. 50 évvel előbb elhagyták, mint fent; míg a Tisza mentén a 18. század végére már megszűnt egyes női viseleti darabok (pl. a főkötő) aranyozása, vidékünkön ez csak a 19. században kezdődött és a 20-ban tetőződött igazán. Itt pl. a suba nem vált annyira általánossá, mint az Alföldön, a csizma is jóval később terjedt el. Egyes darabokról és viseletmódokról feltehető, hogy az Alföld adhatta az impulzust, a Felföldön belül pedig a városok (Eger pl. bizonyára szerepet játszott a matyó viselet „kiszínezésében”), a helybeli nemesség (az Ipoly menti nemesi eredetű zsinóros férfiviselet fokozatos elterjedése), ritkábban esetleg a polgárság (pl. a fordított T alakú bidermeier hajválaszték, a szoknyaviseletet inspiráló krinolin stb.) is. A felföldi viseletek sok tekintetben még régiesek, ugyanakkor itt az utóbbi egy vagy fél évszázadban majdnem oly gyakoriak a divatváltások, mint a városi polgárság körében, bár nem éppen annyira gyökeresek. A kivételesen hosszú szoknyás, karcsúsító és magasító matyó viselet pl. Fél Editet összhatásában a gótikus divatra és korra emlékeztette. A mélyen kivágott ingvállak pedig reneszánsz jellegűek: a lelkészek szorgalmazására ezt a meztelenséget azonban már a reformkortól vállkendők és a fejről dúsan leomló fátylak, kendők, stb. voltak hivatva letakarni. A tovább fejlődő felföldi viseletek minden korban kibogozhatatlanul sokféle és sok felől érkező hatást fogadtak be, ezek némelyikét „tetten” is lehet érni, különösen a mozgékonyabb elemek (summások stb.) közvetítő szerepét. A tardi öregek szerint pl. a matyó sure (kötény) a múlt század második felében került használatba, amikor közönséges verekedésért és duhajkodásért nagyon sok legény a börtönökben kötött ki, ahol a rabruha kímélése végett kötőben dolgoztatták őket. Hazatérve is megtartották ezt a „divatot”, szinte társadalmi rangot jelentett, asszonyaik pedig egyre gondosabban és cifrábban hímezték ki. A szécsényiek a kincstári katonazubbonyhoz hasonló blúzt viseltek; a barkókról is említettük, hogy van bizonyos „katonás” vonás a férfivisele- tükben. Legszélsőbb példa kétségkívül Túra esete: ebben a nagyközségben legalább 2000 fő a vasútnál volt érdekelve, a férfiak jártak el dolgozni. A vasutas egyenruha olyan rangot jelentett, hogy a két háború között még azok a férfiak is szabattak, akiknek egyébként semmi közük nem volt a vasúthoz, ez vált népviseletté. Állandó újítók voltak a summáslányok is, akik nemcsak viseleti darabokat, anyagokat és díszeket hordtak haza, hanem lakberendezési és egyéb dísztárgyakat is. Anyagi erejükön felül is díszítettek és újítottak: — Hadd korogjon, csak ragyogjon!... mondták pl. az arany-ezüst csipkés főkötőkre, ill. az ún. ragyogókra, míg csak 1925-ben, papi kezdeményezésre, ezeket ünnepélyesen, nyilvánosság előtt el nem égették. Felméretlen még a törökös-keleties hatás, mely bizonyára az Alföld felől érte a Felföldet. Ilyen a kissé késve elterjedt, keleties szabású és esetenként varrással is díszített piros csizma (Galga mentén, Matyóföldön stb.), melyet könnyedségéért Mezőkövesden mennybelépőnek is neveztek. (Egyebütt ugyanis a vastag, nehéz és keményszárú fekete csizma volt a divat.) Kutatóink keletiesnek minősítik a hajfonatok szalagba burkolását (Rimócon, Galgamácsán stb.) is; nem nyilatkoztak viszont a túrái menyasszonyok ún. szégyenpántlikájáról, mely kissé a mohamedán népek feredzséire (arcfátylaira) emlékeztet. Ez a történetileg gazdagon rétegzett és sokféle hatást befogadó felföldi viselet táji-társadalmi és időbeli szempontból még tovább tagolódott és utóbb eléggé gyorsan is változott; e váltások azonban a viseletes falucsoportoknál, sőt azon belül sem mindig estek egybe. Györffy István szerint pl. a matyó férfiviselet nagyjából nemzedékenként változott, míg a cifraszűr az 1880-as évektől szinte évtizedenként divatozott; a századforduló után egyszerűvé, simává vált, de ettől kezdve a kisebb ruhadarabok lettek „harsányabbak”. A matyó férfiak csak a 20-as évekig „divatoztak”, aztán „elszürkültek”, és meglassult a stílusváltás is, míg a nők viseleti darabjai csak ezután értek fel a csúcsra. A dejtári, pataki férfiak már a századfordulótól bejártak a fővárosi építkezésekre és egyéb munkákra, eléggé gyorsan el is hagyták népviseletüket, az otthon maradottak viszont egy ideig még ragaszkodtak hozzá, és a nők a férfiaknál is jóval tovább tartották. Ugyanakkor a hollókői férfiak csak most, az 50-es évektől kezdtek Salgótarjánba bejárni, és hogy ne legyenek a gúny céltáblái, a „falusi” viseletét azonnal el is hagyták, de még így is fél századdal később, mint a dejtáriak. A felföldi nők viselete valamivel később kezdett színesedni, de jóval tarkább lett és tovább is hordták, mint aférfiak. Van azonban némi eltérés, kivétel is. így Dejtáron az 1880-as években a kékfestő lett az ünnepi divat és az maradt egészen az 1950-es évekig, míg közben a matyóknál és más csoportokon belül is nagy divatváltások történtek. Az őrhalmiak szinte szabályos és meglehetősen lassú menetben polgárosodtak, másutt viszont a változás gyorsabb volt: minél később kapcsolódtak be a divathullámba valahol, annál jobban siettek vele lépést tartani, és minél szegényebbek voltak az egyes közösségek, mintegy a hagyományos értékrend és életforma felbomlásának ellensúlyozására, annál gazdagabban díszítették ki magukat. (Egyetlen hímzett matyókötő ára is felérhetett pl. egy borjúéval!) A felföldi viselet nemcsak dísz, hanem egyben nem-, kor- és családi-társadalmi állapotjelző, itt 90
