Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 8. szám - SZEMLE - Kósa László: Hatvanhat népismereti tanulmány

let — délibábos lelkesedés. A kötet tanulmányai szerint a mai romániai magyar népismeret legnagyobb gondja a néphagyományok ápolása, másként fogalmazva, hol a helye a népi kultúrának a mában, meddig élnek a régi formák és mi a jövő útja.

Balogh Edgár, az egyik vezető tanulmány szerzője, művelődéspolitikusi felelősséggel tárgyalja a kérdést, és a népi kultúrának igen nagy szerepet szán a romániai magyarság kulturális életében. Az elmúlt évtizedek legjobb tapasztalatait összegzi a jövőre nézvést, de elképzelésében nincs új mozzanat. így a kérdés nála továbbra is kérdés marad, válaszra vár, hogy az értékőrzés kötelességén túl, hogyan kap szerepet a néphagyomány új értékek létrehozásában. A kötet ide kapcsolódó tanulmányai két irányt képviselnek. Egy részük bizakodó. A népművészet, a háziipar, a népszokások megújuló formáiban találják meg a jövő Ígéretét, és igazuk bizonyítására számos példát sorakoztatnak föl Kalotaszegről és a Székelyföldről (Seres András, Vasas Samu, Gazda József). Más szerzők, különösen a népi gyógyászatról írók (Rácz Gábor, Spiel mann József), józan mérsékletre intenek a népi természetismeret mai értékét téve a mérlegre. E két megközelítés nem áll szemben végletesen, de jelzi a néphagyományok túlértékelésének és lebecsülésének veszélyeit. Különbséget kell tenni a népi kultúra művészi teljesítményei és muzeális-archivális értékei között. Nem véletlen, hogy a kötet számszerűen legnagyobb tanulmánycsoportja a népművészet körében mozog. De nemcsak vele foglalkoznak. Helyet kapott kihaló mesterségek bemutatása (tutajozás), a hiedelem- és mesevilág, a székely folklórgyűjtés története, a népviselet, (Torockó), a népi szimbolika, olyan jeles, de kevésbé kutatott néprajzi csoport vizsgálata, mint Kolozsvár parasztnegyedeinek lakói, a hós- tátiaké. A szorosabban vett néprajzi tanulmányokat gyergyói és bánsági helytörténeti dolgozatok, a homoródkarácsonyfalvi rovásírás megfejtésének kritikája, a kolozsvári Ferenc-rendi műemléktemplom leírása egészíti ki, hogy még néhányat említsünk a vázlatos tartalomból. Függelékként kapcsolódik a Korunk népismereti könyvészete, amely egészen az első évfolyamig, 1926-ig nyúlik vissza.

Mielőtt az évkönyv külön érdemére, a már említett módszertani sokrétűségre visszatérünk, szólnunk kell arról, hogy a három tanulmány- gyűjtemény szerzői kevés kivétellel „nem hivatásos szakemberek”. A Korunk évkönyvében közölt szerzői kislexikon és az előszavak segítségével megállapítható, hogy többségük tanár, de akad köztük tisztviselő, orvos, lelkész, népművelő, újságíró,sőt parasztember is. Mindezt nem csupán azért kellett elmondani, hogy fölhívjuka figyelmet a népismereti munkálkodás személyi feltételeinek széles voltára, hanem egy közismert tény ismételt hangsúlyozásának kedvéért is. Tudományos érték létrehozásának nem kizárólagos feltétele a felsőfokú diploma vagy a szakképesítés. Fordítva is igaz a tétel, akinek bizonyítványa van arról, hogy szakember, az nem feltétlenül hoz létre értéket is. A tudományos munkának azonban törvényszerű kötelessége a valóság föltárása, s e téren, úgy véljük, nem minden szerző állja a próbát.

Az évkönyvbe dicséretes módon helyet kaptak a frissebben meggyökeresedett szemiotikái és strukturalista megközelítések is. Egyed Péter — a magyar szakirodalomban meglehetős társtala- nul — eredményesen tárja fel egy adott „beszédesemény szerkezet”-ét. Meer Péter, bár elöljáróban mentegetőzik, hogy nem szakembere a témának és vállalja a tévedés esélyét, meggyőzően fejti meg a gabonás zsákok „csíkírásának” kódjait. Péntekjános tanulmánya érdekesen és tanulságosan ragadta meg a kalotaszegi népi hímzés jelfunkcióit. Nem mondható el ugyanez Kabay Lisette és Kabay Béla írásairól, amelyek szintén a jelvilág rejtelmeit igyekeznek föltárni. A helyes módszert (szemantikai megközelítés) nem pontosan alkalmazzák, így sok esetben nem egymáshoz tartozó jelenségeket állítanak egymás mellé. Kabay Lisettenek „ a víz ősi jelöléséről”, „a szárnyas napról”, a „rend-rond” megfelelésről vallott nézetei akár a reformkori Horvát István, újabban pedig Erdélyi József műkedvelő nyelvészkedését idézik. Hasonló logikával ír Szőcs István a háztáj és a térszemlélet „ősi” összefüggéseiről. Adatait célja érdekében tetszés szerint csoportosítja, és cikke nem mentes tárgyi tévedésektől sem. S mint ahogy a kötetben szintén szereplő Virgil Salvanu nem tudja bebizonyítani, hogy a gótika a nyugat-erdélyi román fatemplom-építészettől tanult (262. o.), Szőcsnek sem hisszük el például, hogy „sok néprajzos már csak azért is jellegzetesebbnek tartja a kopár, csupasz háztájat, mert azt jobban lehet fényképezni” (188. o.). Ha másért nem hisszük, legalább azért nem, mert egyetlen példával sem támasztja alá állítását.

Vitára ingerlő írásaival együtt is tanulságos, sőt izgalmas olvasmány a Korunk 1979-es évkönyve. Szándékosan nem említettük eddig Kós Károly- nak az avasújvárosi népi életmód változásáról szóló dolgozatát és a bálványosváraljai falukutatás (1941—44) módszertani tanulságait tartalmazó közleményt, ugyanis tematikailag mindkettő átvezet a Változó valóság című kötethez. Különösen az utóbbi figyelemreméltó, mert előzményét képezi a mai erdélyi társadalomrajznak.

A tanulmánygyűjtemény szerkesztője, a különben a másik két kötetben is szereplő Imreh István bevezető írásában tudománytörténeti szemlét tart az erdélyi magyar hon- és népismeret felett. A tanulmányok a múlthoz viszonyítnak, de egytől egyig a jelenről szólnak. „Mi történik népünkkel, hová telepszik és a lakóhelyét, foglalkozását megváltoztatva hogyan fordul el hagyományoktól, művelődési, magatartási rendszertől, miként szakad ki az őt hajdan oly szoros pántokkal magába záró falu közösségéből?” (16. o.) Imreh István szerényen szociográfiáknak nevezi a közreadott írásokat, pedig legalább fele több ennél,

80