Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 7. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (VI. Palócok, barkók, matyók, hegyköziek - Felföldi magyar népcsoportok)
lomi felállástól a lakodalmi szokásokig szertartásos, kicsinyben szinte a feudális királyi-főúri udvari etikettre emlékeztet. Míg azonban ott a helyes,okos viselkedés érdekében történik mindez, itt rideg élettények vannak mögötte. Feudalizmus a javából! A kapitalizálódó alföldi paraszttársadalom szinte legyező módjára nyílt szét, tagozódott tovább, míg a felföldi még sem a jobbágykorban nem volt annyira megosztott, sem később nem vált azzá. A Börzsönyben pl. a jobbágy-selyemjobbágy (köztes helyzetű paraszt) és a zsellér megnevezés elevenen élt egészen atsz-szervezés időszakáig, és itt még a kapitalista erdőkitermelésbe és fafeldolgozásba is korábbi (jobbágyi) jogállásuk és vagyoni helyzetük szerint kapcsolódtak be a bennszülöttek. E különbség a specializált munkákban később is érvényesült: mások voltak a kétkézi napszámosok, a fuvarozó ún. tengölösök stb. A felföldi paraszttársadalom tehát nem esett annyira szét egymással szembenálló és nyílt harcot folytató osztályokra, mint az alföldi: pl. a teljesen nincstelen matyó summás is paraszt maradt, úgy öltözött és viselkedett, kivándorlóként vagy vándormunkásként egyaránt hazaküldte (ill. vitte) keresményét, és ha már nem tudott földet venni, gyakran kényelme rovására is ruházatát szépítette, azt halmozta. A szegényebbek viselete így mindenütt legfeljebb anyagában, bizonyos viseleti darabok (pl. főkötők) hordásmódjában tért el a gazdagokétól, de a kívülálló számára igazán csak nehezen észrevehetően. A megrekedt, patriarkális nagycsaládokban a zsellér vagy utóbb a szolga is szinte családtagnak számított (v. ö. család-cseléd), és ha többen is szolgáltak egy helyen, az első bizonyos mértékig gazdahelyettes is lehetett: még a nála fiatalabb vérségi családtagoknak is parancsolhatott, szolgatársai pedig úgy engedelmeskedtek neki, mint a közlegények az őrmesternek. Igazi tekintély-elvű társadalom a felföldi! Sehol olyan hatást nem ért el a (katolikus) egyház, mint pl. Mezőkövesden, amikor a túlságosan költséges ún. ragyogókat nyilvánosan elégettette, és ettől kezdve valóban olcsóbb díszítményekre tértek át a helybeliek. Korlátlan tekintélye volt a több nemzedéket magába foglaló nagycsalád (vagy had) fejének: a gazdának is. Ő intézte a munkát, a vásárlásokat, eljárt törvénybe, és bár testi munkát voltaképpen alig végzett, a legjobb falat mégis az övé volt. Egyedül ült az asztalfőn, rangsor szerint foglaltak helyet a többiek, de a nők és a gyermekek nem étkezhettek együtt a felnőttekkel, állva vagy a kicsinyek az ún. macskaasztalnál fogyasztották az ebédet, nem egyszer éppen a maradékot! A felföldi nők helyzete másodrendű volt, (jelképe lehetne: a matyó asszony menetiránynak háttal ült a kocsin!) itt valóban ez volt a „második nem”, minél inkább előtérbe kerültek azonban a női munkák, annál többet javult helyzetük is; sajátos ellentmondás: a fuvarozgató, ingázó, kétlaki és summásmunkára átállt társadalmakban majdnem megfordult a nemek között hagyományos rangsor; ma a nők a család állandó tagjai, és egyben a bázisai és a modern, képlékeny, még meg sem szilárdult családformák összetartó pillérei elsősorban az asszonyok. Valamikor bárki bármilyen tevékenységbe fogott is, akárhol mutatkozott is, íratlan szabályok szerint cselekedett. A háztáji és a mezei munka pontosan szét volt osztva a nemek és az egyes korcsoportok között, ebbe kiskoruktól fokozatosan tanultak bele, öregségükre pedig tanultak ki belőle mindkét nembeliek. Ha pedig az utcán közlekedtek, tudták, ki köszön előre, hogyan kell azt fogadni stb. Atemplomban meghatározott rend szerint ültek, ez kicsinyben magát a falut reprezentálta: a nemek, korcsoportok és a vagyoni helyzet volt a döntő tényező, ezen belül esetleg lokális (falunegyedek szerinti) különbségek is kialakulhattak. Nagyobb helyeken más-más misére menteka tanulók, a lányok—legények és az idősebbek, a közös szertartásokon pedig csoportjaik szabályosan rendeződtek el. így vonult fel egy-egy körmenet, búcsús menetoszlop is; meg volt szabva a virrasztó, a temetés, a lakodalom, sőt a temetői sírhelyek rendje is, az előzők az eleven, működő, meghatározott szerepeket betöltő falut, a temetői rend pedig a múltbéli közösséget reprezentálta. Szinte hihetetlen, de még a homogén fonóbeli leányközösségek helyfoglalási rendje is többé-kevésbé szabott volt: a „legényleső” ablakokhoz a hangadó és a legszorgalmasabb leányok ülhettek, s tőlük távolabb szokott rendben a többiek! Minden alkalom is kifejeződött a viseletben és a viselkedésben, hasonlóképpen a családi-társadalmi és életkori állapot változásai is. Fiatal legények kalapja zöld, idősebb férfiaké fekete volt; általában színesebb a leányok viselete, mint a menyecskéké és idősebb asszonyoké, a gyásztól való időbeli távolodással a gyászosság színei is enyhültek (a fiatalokat égszínkék, az öregeket fekete Szent Mihály lován vitték a temetőbe): a menyasszony színei éppen fordítva: minél közelebb jött az esküvő napja, annál pompázatosabb díszben hallgatta a templomi hirdetést. A viseletből való (mai) kivetkőzésnek is megvan a „forgatókönyve”: előbb a cipő cserélődik át, aztán a színek, díszek csökkennek, és legvégül a fejdísz marad el. Könnyebben enged az új (városi) hatásnak a hétköznapi, mint az ünnepi viselet. A férfiak (kivált ipari körzetekben) előbb színesedtek ki, de hamarabb is hagyták el hagyományos ruházatukat (és nyelvjárásukat), mint a nők. Bányászférjek karján sokáig lehetett még látni sokszoknyás, tarka ruhás palóc menyecskéket. (Nógrád- varsány női azonban szinté megegyezéses alapon egyszerre hagyták el viseletűket.) Azéletkori—nemi hierarchián túl általános volt a társadalmi rangsor is, sokszor inkább munkaköri, mint vagyoni alapon. Az uradalmi cselédek éppúgy rangsorolva voltak, mint ahogyan a sum- mások között is volt egész- és félkezes és alkai— 95
