Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 7. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (VI. Palócok, barkók, matyók, hegyköziek - Felföldi magyar népcsoportok)

az érdekeltek is öntudattal vállalják a korábban gúnyosnak érzett nevüket. Míg a palóc nevet maguk a szakemberek tágították ki ennyire (a reformkorban még Göcsejt és Sárközt is palócnak vették!), a matyó elnevezéssel fordított a helyzet: a kálvinista alföldiek vakbuzgó, megbízhatatlan, elmaradott és hasonló mellékízekkel a környékbeli vagy vándormunkára érkezett katolikusokra fogták rá: így matyók voltak a nagykunsági, Szabolcs megyében a tiszapolgári, gyulaházi, Bácsban a hegyesi, a Galga mentén a túrái katolikusok, ill. az Alföldre lejáró palócok és természetesen az „igazi” matyó katolikusok is. Ma már csak a Borsodban lakó mezőkövesdieket és több-kevesebb joggal még a szomszédos tardiakat és szentistvániakat tekintjük matyóknak. E három helység lakói nagy szegénységükkel, ennek ellentéteként gazdag és színes viseletűkkel, legfőképpen pedig egyöntetű katolikus vallásukkal ütnek el kálvinista környezetüktől. Ám „igazi” matyóknak csak a mezőkövesdieket, a „matyó főváros” lakóit tekinthetjük, egyébként ők a hangadók is, a másik két helység lakói viszont — akikkel a közös vallás ellenére sem nagyon házasodtak — csak bizonyos távolságból követik példaképüket. Mezőkövesd valamikor városi rangot nyert, majd hosszú átmeneti időre elvesztette, aztán nagynehezen újra visszaszerezte, más volt tehát a jogállása, mint két szomszédjáé, sőt más-más birtokoshoz is tartoztak.

A mezőkövesdiek csak magukat tekintik igazi matyóknak, a tardiak szerintük tatárok, a szent- istvániak pedig gahók. (Ez utóbbinak sincs valami hízelgő jelentése: tahónak felel meg.)

A matyó név minden bizonnyal a Mátyás származéka (v. ö. Matyi, Matykó, ill. családnévként: Matyó, Matyóka és hasonlók), bár maga a keresztnév éppen a matyók körében nem volt különösebben kedvelt. Ők egyébként is Mátyás király nevével hozzák összefüggésbe, mert szerintük ő adta a mezővárosi jogot (valójában valamivel korábbi, Mátyás csak megerősítette és kiterjesztette), és később rá hivatkozva vívták harcukat régi jogaik visszaszerzéséért. Megbecsülésük máig látható jele a nagy király mellszobra a mezőkövesdi tanácsháza előtt.

A matyókról többen is megállapították, hogy átmeneti jellegű népcsoportot alkotnak a palócok és az alföldiek között: a földműveléssel, állattartással kapcsolatos hagyományok (tehát a férfiak munkakörébe vágó tennivalók, ill. eszközök) inkább alföldi, míg a szellemi hagyományok és a viselet (tehát a női „vonal”) inkább pa- lócos jellegű. Györffy István az egész Matyóföldet az Alföld régies maradványának, szigetének tartotta, mások viszont a török utáni erősen pa- lócos matyóság fokozatos „alföldiesedését” hangoztatják. Mindenképpen folyamatról van tehát szó. A matyók mindkét irányban elhatárolják magukat, sőt önmagukon belül még a helybeli születésű, esetleg még matyó rokonsággal is rendelkező kisiparosokat kirekesztik, matyók

csakis (birtokos és birtoktalan) parasztok lehetnek.

Testi és lelki jellemzők, nemzetiségi-vallási megoszlás

Mivel azembertan (fizikai antropológia)hazánkban csak most zárkózik fel a fejlettebb természetitársadalmi tudományokhoz, és az ún. etnikai antropológia (a népcsoportok, népek, nemzetek közös jellemzőit vizsgáló embertan) még a többi szakágazatnál is nagyobb pályahátránnyal küzd, keveset tud még nekünk is mondani. A palóckutatás azonban megtörte a jeget: Henkey Gyula számos (kb. 30) palóc községben, több ezer felnőtt testi adatainak pontos mérésével és az eredmények elemzésével jól kiegészíti eddigi ismereteinket. Kutatásaiból kiderül, hogy a pa- lócságon belül jóval kevesebb a mongolos jelleg, mint azt korábban Bartucz Lajos állította. (Nyilván hasonló lesz az eredmény a matyók és a barkók esetében is, akiket a debreceni antropológusok vizsgálnak). A világosabb színárnyalat és a valamivel alacsonyabb (!) termet pedig a palócsá- gon belül ott jelentkezik, ahol nagyobb arányú szlovák beolvadás történt. így a palócok viszonylag eléggé magas termetűek a hajszín majdnem kivétel nélkül barna vagy fekete, a szem azonban már nem ennyire egyöntetű: 40% körül sötét, 30 kevert és 20 határozottan világos színű. Bár a falusi lakosság típus szempontjából olyan kevert, hogy csaknem egyharmadát nem lehetett típusokba besorolni (a városlakók 2/3-a nem sorolható be), a fennmaradt többség megoszlása még így is nagyon jellemző és érdekes: az európai és ázsiai típusokból még a honfoglalást megelőző időben összeötvöződött turanidok (korábban alföldi, törökös és hasonló elnevezéssel illették őket) kb. 25—28%-ban vannak jelen, a kissé távolabbra utaló és szintén gyakori pamiri típusokkal együtt arányuk elérheti a 35—40%-ot, az említett (kissé szlávos) kelet-baltiak 10%-kal részesednek, de már az Alföldön oly gyakori — és Dél-Európa felé utaló — dináriak, továbbá a szintén délies, deÁzsia irányába mutató armeno- idok (és keverékeik) szinte jelentéktelen arányban vannak képviselve. Etörpe kisebbségtől mégis talán a dinárit (6% körül), a Nyugat- és Észak- Európa felé mutató alpi-lapponoidot (szintén 6% körül)és a közép-ázsiai, távol-keleti mongoloidot (3% körül) érdemes külön is kiemelni. Mindezek alapján valószínűsíthető, hogy a palócok elődei a magyarság (vagy más, később csatlakozott népelem) törökös, kissé keleties csoportjaihoz tartozhattak. Minél inkább közeledünk a feltételezett palóc központhoz, a Mátra vidékéhez, e vonások is annál hangsúlyosabbak (pl. Őrhalom esetében). A kutatások még nincsenek lezárva, pl. az is csak nemrég derült ki, hogy a matyók között a 19. század elejéig élt a keleties (és a nemzetségi arisztokrácián belülre korlátozódó) koponyatorzítás szokása, ill. ennek halvány em91