Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 7. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (VI. Palócok, barkók, matyók, hegyköziek - Felföldi magyar népcsoportok)
léke, és talán az asszonyok ún. tokos (magas csúcsú) íőkötője is erre utal. Már az említett antropológiai típuselnevezések is Eurázsia több tájára utalnak és meglehetős vérkeveredésre vallanak, hasonló a helyzet nyel- vi-nemzetiségi-vallási szempontból is. A fizikai típusokat egyelőre csak kis részben tudjuk még néphez és nyelvhez kötni, a nyelv maga, valamint a vallás és gyakran a társadalmi helyzet is szorosan összefügg; az érintkezések, kapcsolatok, főként pedig az egymással való összeházasodás terén zárt vallási és hierarchikus társadalmi körök alakultak ki. A Felföld az iparosodás megindulásáig szinte iskolapéldája volt a társadalmi-vallási és kisebb részben nemzetiségi szempontból is kötött, egymás fölé és alá rendeződő, sokszorosan (területi-vallási-társadalmi hovatartozás szerint) endogám, vagyis a maga csoportján belül házasodó társadalmaknak. Ezt a sokféle, kényszerű kötöttséget még tovább tetézte a férfiak domináns helyzete, továbbá a kor- és tekintélytisztelet, az egyházak nagy befolyása, a vallási ideológia elsőbbsége és még más tényezők is. Enyhítette viszont a falvak (ezzel együtt olykor a nemzetiségek, rétegek és foglalkozások) közötti évszázados, hagyományos munkamegosztás; mindezek összességükben az Alföld termelését és társadalmát is nagytáji szinten kiegyenlítették. A Felföld nagyobb része a honfoglalás óta lakott terület, a magyarok — a helynevek tanúsága szerint — az itt talált szlávokat fokozatosan beolvasztották, de ezer esztendőn át a magyar— szlovák nyelvhatár nem elválasztható, hanem inkább összekötő vonalnak bizonyult. A török hódítások erőszakosan átrendezték a nemzetiségi képet: előbb a magyarok tömegei húzódtak mind északabbra és ékelődtek be a szlovák nyelvterületbe, majd a hódoltság végétől a szlovák telepesek özönlötték el a Felföldet, a Duna—Tisza közét, sőt még a Tiszántúl jelentős részeit is. A 18. században a szlovák etnikum (nép), nyelv és kultúra, valamint a korabeli értelmiségiek szerepe a félig elvérzett magyarságéhoz viszonyítva csaknem dominánsnak volt tekinthető. A török elől északra menekült magyarok később visszahúzódtak a Felföldre, ill. az Alföldre. A török alatt pl. Heves megye lakosságának mintegy csak a harmada maradt a helyén, a többi kipusztult vagy elmenekült. A török után pedig valóságos észak-déli irányú népvándorlás kezdődött: így pl. csak a Jászságban Nógrád 26, Heves 24, Borsod 18, Gömör 18, Hont 14 falujából érkeztek telepesek; délebbre is hasonló volt a helyzet: Csongrád-Belváros ö-ző nyelvjárásban beszélő „őslakói”-hoz felföldi telepesek érkeztek, a családnevük (Palásti, Túri, Szerherédi, Inámi, Détári, Pataki stb.) máig elárulja eredetüket; az Ipoly felett, a három elsőnek említett község mellett pedig egy Csongrádi-hegy áll, így esetleg oda-visszatelepülésről is beszélhetünk. E csongrádi telepesek nyelvjárása többségi, lassan beolvasztják a szeged ies elemeket. Az Alföldnél kedvezőbb népességi helyzetű Felföldre is új magyar és főként szlovák telepesek érkeztek, alig van olyan palóc falu, ahol szlovák családnevekkel ne találkoznánk, de ha a magyarokhoz képest számbeli kisebbségben voltak (pl. Túrán és sok más községben is) és a vallásuk is megegyezett (többnyire csak a katolikus magyarok—szlovákok esetében),a beolvadás egy-két évszázad vagy még rövidebb idő alatt megtörtént. Ugyanez a helyzet fordítva is: szlovák többségű helyeken a magyarok beolvadása figyelhető meg. Az országhatár két oldalán most a gyorsabb közeledés figyelhető meg: egyrészt megegyezéses lakosságcsere zajlott le, mely nagyjából egyenlő (nemzetenkint 60—70 000 főnyi) tömeget érintett, (bár ezek természetesen nemcsak felföldiek voltak), másrészt az iparosodás, a városiasodás a szövetkezetesítés és egyebek is a korábbi lassú, fokozatos és többféle átmenettel (pl. a kétnyelvűség) végbement népi konszolidációt most nagyon felgyorsítja. Korábban az azonos vallás, társadalmi helyzet vagy foglalkozás és az egymás mellett élés igazán változatos átmeneti formákat alakított ki: pl. a magyar—szlovák nyelvhatár mentén éppúgy megvolt a cseregyermek (tehát nyelv- tanulás céljából a másik nemzetiséghez kölcsönösségi alapon ideiglenesen átadott gyermek) intézménye, mint a magyarok—németek között nyugaton is; az évszázados együttélés eredménye a magyarok által átvett kiszehajtás (alább szólunk majd róla), a karácsony böjti vesszőhordás, bizonyos hiedelemelemek (pl. a vízi ember, a lidérclámpás) stb., ill. fordítva: a szlovák hídjátékok haja, gyöngyöm, haja . . . refrénje, bizonyos csárdás és verbunkos motívumok; ma már szétválaszthatatlanul közös számos hagyomány: a Rákóczi-és a Tyukodi-nóta, a süveges tánc, hajdútánc és még sok más. A viselet és a díszítőművészet sem mindig különíthető el, ennek sokszor emlegetett mintapéldánya egy zempléni karcolt ivótülök, rajta több népre is jellemző díszítő motívumok és ennek megfelelően három nyelvű (magyar—szlovák—ruszin) felirat! Kulturális szempontból egyébként a Kárpát-medence különböző eredetű és nyelvű népei közül a magyar és a szlovák került a legközelebb egymáshoz. Az említett népmozgás és népi konszolidáció a második világháború után nagyon felgyorsult; az elsőre magyar részről elegendő itt ismét a matyók példájára h.vatkoznom: 1945-ben a kb. 1300 földigénylőt a rendelkezésre állott nem egészen 500 hold földből természetesen nem tudták kielégíteni, ezért 300 család, kb. 970 fő áttelepült a németek helyére (Taksony, Szigetcsép, Soroksár, Szigetbecse, Békásmegyer, Üröm, Pilis- borosjenő, Solymár, Piliscsaba, Vértesacsa, Mo- sonszentpéter stb.). A századfordulón kezdődött, 45-ben felgyorsult elvándorlás voltaképpen máig is tart: még 1964-ben is Mezőkövesd lakosságának 6,4%-a hagyta el a várost, holott a helybeli 11700 felnőtt munkavállalóból 7000 már a helyi vagy környékbeli ipari üzemekben dolgozik. 92
