Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 7. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (VI. Palócok, barkók, matyók, hegyköziek - Felföldi magyar népcsoportok)
2. az Abaúji Hegyköz valamivel ismertebb, ez Sátoraljaújhelytől északra, a Bozsva mentén terül el. (A két háború között egyik szfcciográ- fusunk az Ózd környéki palócokat is hegyközi jelzővel illette, ez az elnevezés azonban sem földrajzi, sem néprajzi szempontból nem indokolt.) Felföldi hegyeink kisebb-nagyobb medencék egész sorát fogják közre, ezek kivétel nélkül folyóvölgyek is egyszersmind. Itt sorakoznak az apró falvak és határukban a művelhető területek az ezer év alatt éppen felére zsugorodott erdőség rovására terjeszkedtek. Az Északi-középhegység azonban még így is hazánk legerdősebb nagy tája, az Alföldnél változatosabb életformákat biztosított lakóinak. Az említett medencéket a földrajzban inkább a megyékről (pl. nógrádi, gömöri, borsodi, abaúji, ill. zempléni medence), a néprajzban viszont a folyókról (Ipoly, Galga, Zagyva, Tárná, Rima, Bódva, Sajó, Hernád stb. völgye vagy -mente) szokták elnevezni, de egyik szaktudományban sem következetesen és nem is kizárólagosan. Helyesebb talán a folyók szerinti tagolás és a megyéket (Nógrád, Bars, Hont, Gömör, Heves, Borsod, Abaúj, Zemplén) meg lehet tartani nagy, összefoglaló kereteknek. Valaha a nép is élt vele, pl. a huntyiak a Hont megyeiek összefoglaló neve volt.) A folyóközök (a Tisza menti Taktaköz és Bodrogköz) már egyértelműen az Alföldhöz tartoznak, ellenben van még vidékünkön néhány apróbb tájegység, ezek neve kezd feledésbe merülni. Ilyen a Hernád—Sajó—Takta közötti Harangod és a Tárná völgyi Homok, továbbá Szárazvölgy a cserháti Kázsmárk és Gagy között. A felföldi folyók az Ipoly kivételével mind a Tiszába ömlenek, tájunk tehát az Alföld felé a legnyitottabb. Ez a gazdasági-társadalmi kapcsolatokban is megmutatkozik: a történelem békés vagy viharos menetétől függően fogadták be egymás telepeseit vagy menekültjeit, cserélték ki gazdasági javaikat, termékeiket és a Felföld a mindenkori relatív túlnépesedésének szintjén munkaerőt is bőven adott az Alföldnek. E nagy tájak közötti munkamegosztás lényegében máig fennáll, de időről időre módosul: pl. nyári szabadságuk idején keresetkiegészítésül ma is járnak le ipari munkások az Alföldre a betakarításban segíteni, ennél azonban az ipari-mezőgazdasági munkamegosztás jóval fontosabb. A hagyományos agyag-, fafeldolgozó, szén- és mészégető, hamuzsírfőző, üvegkészítő stb. iparágakat nem számítva, a Felföld egyes pontjain (pl. Ózd környékén) már másfél százada folyik a szénbányászat, időközben ennek munkaterülete a nógrádi—borsodi medence jelentős részére, továbbá a Mátra és a Bükk aljára (lignit), valamint Eger környékére (kőolaj, földgáz) is kiterjedt. Az energiahordozókon kívül a Mátrában és Eger környékén különféle ércek, a Zempléni-hegységben pedig ásványok is bőven vannak, a hasznos kőzetek (pl. andezit, mészkő stb.) pedig kimeríthetetlen mennyiségben. A fémfeldolgozó ipar a szén energiájára épül (Salgótarján, Ózd, Kazincbarcika, Diósgyőr stb.), az egyéb iparok már nagyobb területi szórtságban jelentkeznek. Az iparosodás 1914. előtt a Monarchia minden részéből vonzotta az idegen bányászokat, ipari szakmunkásokat, akik rendszerint külön kolóniákban (telepeken) laktak; ez a szívó hatás — szűkebb körben — voltaképpen máig tart. De megmozgatta a helybelieket is: előbb csak alkalmanként (télen és keresetkiegészítésképpen), majd állandó jelleggel is vállaltak bánya- és ipari munkát; már a két háború között megtörtént az említett telepiek és a falusiak összeolvadása. Az iparosodás hatása utoljára a családi keretek között maradt nők életét alakította át, de az ipar által kevéssé érintett területek (pl. Börzsöny, Ipoly völgye stb.) parasztsága is eléggé archaikus szinten rekedt meg. Időközben átrendeződött az egész település- hálózat, elsősorban maguk a városok. Másfél évszázadon át itt húzódott a török birodalom határa, mindkét részről sűrű várhálózatot építettek ki, maradványaik nemcsak a városok (Eger), hanem gyakran kis falvak (Hollókő) mellett is fellelhetők. A váltakozó szerencsével vívott harcok nagy néppusztulást és főként állandó menekülést, át- és visszatelepüléseket okoztak. A hódoltsági területek kulturális képe és szintje is — egészen az iparosodás korszakáig — eléggé eltért a szabadabb fejlődésű, sűrű mezővárosi hálózattal rendelkező királyi Magyarországtól. (A hegyaljai városok éppenhogy a szerémi borvidék pusztulása után lendültek fel.) A felföldi városok egyébként három vonalban helyezkednek el: északon (Szlovákiában) Léva— Losonc—Kassa, középütt (mar hazánkban) Balassagyarmat—Salgótarján—Ózd—Kazincbarcika, délen pedig Hatvan—Gyöngyös—Eger—Miskolc, ill. az Alföld felé: Mezőkövesd—Szerencs—Tokaj és Sárospatak. A felsorolt városok zöme forgalmi és vásári központ, vannak egyházi (Eger) és iskolaközpontok (Sárospatak), utóbb pedig az ipar újszülöttei (Ózd, Kazincbarcika stb.). Az említett mezővároskák (Gönc, Tárcái stb.) viszont majdnem elvesztették jelentőségüket, legkevésbé talán Sátoraljaújhely. Az egész Felföld máig kissé egyenetlen, mozaikszerű fejlődését nemcsak a modern ipar és mezőgazdaság, hanem talán a legrohamosabban fejlődő turizmus fogja kiegyenlíteni. Nem kétséges, hogy a Balatonvidék és a Duna-kanyar mellett a Felföld a leglátványosabb nagy táj; jelenlegi ideiglenes hátránya egyben előny is: itt vannak meg a továbbfejlesztés szinte korlátlan lehetőségei! Kik azok a palócok, barkók és matyók! A Dunántúlon népnévből eredő elnevezéssel nem találkoztunk, a Felföldön viszont ilyen az ittlakó magyarok többségét képező palóc népcsoport, amelyről — mint említettük — az egész 89
