Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 7. szám - VALÓ VILÁG - Hatvani Dániel: Tanya és kultúra
szívlelendő felismerés ez; jó és használható támpontokat nyújt a kultúra mibenlétének korszerű értelmezéséhez is. Jól tudom, hogy a kargalai pedagógus ma már „ritka példány”, de két-három évtizeddel ezelőtt még sokadmagával együtt lehetett a magyar értelmiség tanyára küldött „előőrse”. E kissé fellengzősnek tűnő megfogalmazással annyit minden bizonnyal jelzek, hogy a tanyasi pedagógus múltbéli szerepe korántsem korlátozódott a gyermekfők kiművelésére; a tanyasi emberek szemében titkok és rejtélyes ismeretek tudója volt, akihez tanácsért lehetett fordulni az élet legkülönbözőbb ügyes-bajos dolgaiban, s aki így személyében a legjobb értelemben összekötője volt a „magas kultúrának” és a tanyasi életnek. Tanyán tanítani — ez missziót jelentett, s a legjobbak ennek tudatában is voltak. Mi lett velük, hová tűntek? Sokan elérték a nyugdíjas korhatárt, de már előbb is többen közülük hátat fordítottak a tanyának; túl nagy volt ugyanis a csábítás a belterületi érvényesülésre, a közéleti kiemelkedésre, vagy még pontosabban: a tanyán maradással együtt járó megbecsülés nem képezett megfelelő ellensúlyt, s így megrovás azokat sem illetheti, akik engedtek a csábításnak. De az ennek nyomán kialakuló folyamat csöppet sem szívderítő; amikor azt tapasztaljuk, hogy egy-két évtizeddel ezelőtt képesítés nélküli fiatalok lepték el a tanyasi iskolákat — számuk csak az utóbbi három évben kezd csökkenni —, s tekintik magukat száműzötteknek, jobbik esetben arra az időre szólóan, amíg megszerzik levelező úton a képesítést, akkor óhatatlan, hogy ne emlegessünk felhígulást, sőt kontraszelekciót. A tanyasi oktatás tényleges hiányai ebből a helyzetből fakadnak manapság. Amióta első találkozásaim adódtak a tanyákkal — nem a szülőfalumbeliekkel, hanem az igaziakkal, a Duna—Tisza köziekkel —, azóta mindig próbáltam a tanyasi emberek viselkedésében, magatartásában, kultúrájában észrevenni azokat a sajátos jegyeket, melyek megkülönböztetik őt a zárt településen élőktől. Megvallom, csaknem két évtizedes szemlélődés után is a kézzelfogható eredmény majdnem semmi. Ha vannak is megkülönböztető jegyek, azok semmiképp sem lélektani, hanem sokkal inkább szociológiai természetűek, s mint ilyenek, közvetlenül az adott létformából nőnek ki, ahhoz kapcsolódnak. Mielőtt pontosabban jelezném, mire gondolok, a problémát a történelmi gyökerénél próbálom megragadni. Utalok arra a nyilvánvaló tényre, hogy a tanyavilág nem öröktől fogva való ezen a tájon sem, tegnapi kiterjedtségét tekintve száz, legfeljebb 150 éves múltra tekintve vissza, ennyi idő alatt nem több, mint 4—5 emberöltő váltotta egymást, s bár egyre szórványosabban, de itt-ott élnek tanyasi matuzsálemek és matrónák, akiknek gyermekkorukból még vannak halvány emlékeik az elődök hősies megkapaszkodására vonatkozóan. Ezek az elődök az ország más túlnépesedett vidékeiről, túlnyomórészt falusi jellegű településeiről érkeztek, hoztak magukkal egy teljesen hagyományos struktúrájú, érett parasztkultúrát, amely azonban a homokkal vívott küzdelemben nagyrészt elpusztult, s alapelemei az újonnan szerzett tapasztalatokkal elkeveredtek. S minthogy a Homokhátság falvainak túlnyomó része még nincs százesztendős, sok közülük pedig csak pár évtizedes múltra tekinthet vissza, tehát az itteni települések belterületein élők tegnap még maguk is tanyalakók voltak, egy homokhátsági paraszti kultúrának legalábbis az alapvonalait kellene feltárnunk. Nem ennek az előadásnak a keretein belül, természetesen. Itt legföljebb csak jelzéssel élhetünk, s a gyakorlat számára figyelembe vehető egy két következtetéssel. Ezekben a településekben a faluközösség kohéziója még alig van jelen, esetleg csak kezdeti jeleit mutogatja. Magára a tanyavilágra ez fokozatosan érvényes. Jóformán mindegyik tanya egy-egy szigete a termelésnek és az emberi élet újratermelődésének, 51
