Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 7. szám - VALÓ VILÁG - Sulyok Katalin: Nagyvárosban, idegenként
Mellbevág ez a „különben hogy találok oda?” Ugyanezt mondta nekem Tóth Gábor is, amikor taxival jött hozzám, a szerkesztőségbe. Bécit és Tóth Gábort látom tehát olyan gyakran? A Béciket, a Tóth Gáborokat, a szabolcsi, hajdúi, csongrádi, Bács megyei fiúkat, amint a taxik jobb hátsó ülésén terpeszkednek, magabiztosan, vágányán? Taxival járnak. Nem azért, mert nincs idejük, mert elkésnének a randevúról, a színházból, nem azért, mert fáradtak, mert fáj a lábuk, hanem, mert könnyebb bemondani egy címet, mint fejben tartani, merre menjenek, vadidegen embereket megszólítani és tőlük megkérdezni, milyen jármú're kellene felszállni, hol van az az utca ... — ... egy nagy ház előtt álltunk meg a taxival — folytatja Béci — de ők lent laktak a pincében. Szoba-konyha, mind a kettő olyan sötét, hogy égett náluk a villany, pedig nappal volt. A lakásban annyian nyüzsögtek, hogy no! Hát egy nagyon helyre kis nőci fogadott, ő volt a jelöltem. A kisfiával, az anyjával, apjával, meg a két öccsével lakik. Az apósjelölt mindjárt egy üveg bort tett az asztalra, az anyósjelölt meg elkezdett faggatózni: ki fia borja vagyok, hol melózok, mennyit keresek. Elmondom, ahogy van, azt mondja, ez direkt jó, ők is egyszerű emberek, az ura portás, ő takarít, igaz, hogy nem akárhol, hanem valami nagy hivatalban, a lánya pedig konyhán van. Rendes, becsületes, nem nagyravágyó munkásemberek. Na, ez nekem is tetszett, én se akarok felkapaszkodni az uborkafára. Idáig jutottunk, amikor azt mondja az anyósnak való: hát, ha egyébként megfeleltek egymásnak, akkor itt ellakhatsz. Ahol hat ember elfér, ott a hetediknek is jut hely. Na kösz, én ebből a patkánylyukból nem kérek, gondoltam, de hangosan azt mondtam: Van nekem rendes lakásom, szép házunk van, a fateré ugyan, de már mind a hat testvérem férjhez ment, laknak valahol, úgyhogy én a mi házunkba nyugodtan vihetem a családomat. Hát hogy hol van az a ház? Mondom, Szabolcsban. Na, erre megszólalt a jelöltem. Hogy vagy itt, vagy sehol. Mert ő a szüleit el nem hagyja, különben se jön Szabolcsba semmi pénzért, ő már arról annyi rosszat hallott. Szóval tisztára úgy beszélt, mintha Szabolcs valami lepratelep volna. Na, erre már álltam is fel, hogy megyek. Ők meg nem is marasztaltak, így hát eljöttem. Pedig ez lett volna az egyetlen, aki hajlandó lett volna hozzám jönni feleségül. Mert a többi, mihelyt meghallotta, hogy se szakmám, se semmi, meg hogy szállón lakom, már el se jött a második találkára. A beszélgetést itt kénytelenek voltunk abbahagyni, mert már akkora volt a zaj. Több asztalnál is énekelni kezdtek, természetesen mindenütt mást. Pedig a csehóban csupa jól öltözött fiatalember ült körülöttünk. A legújabb divat szerinti ing, nadrág, zakó, cipő rajtuk. Minden ruhadarabjukról ordít: nem konfekció, hanem esi náltatott! Pestre — a nagyvárosba — kerülő fiatal az első fizetéséből megveszi a legújabb divat szerinti nadrágot, inget. S addig nem megy haza látogatóba, míg tetőtől-talpig fel nem öltözik. Hogy odahaza, aki csak ránéz, tudja róla: máris vitte valamire ... A hófehér, a halványkék, a krémszínű ing fölött az álluk borostás, a hajuk zsíros, a körmük gyászol. A víz ingyen van, a szappan, a körömkefe, a sampon fillérekbe kerül. S ami ingyen van, vagy olcsó — annak nincs értéke szemükben. S főként, igényük sincs rá ... így, elegánsan, jól öltözötten, pénzzel a zsebükben beülnek az első osztályú éttermekbe, eszpresszókba. Fogyasztanak, a pénz nem számít. S mert a pincérnek, az étteremnek számít a pénz, elnézik a hangoskodásukat, viselkedésüket, trágár beszédüket. Ezért züllik kocsmává a főváros elsőosztályú helyeinek nagy része este hat után? A két fiú a presszótól a villamosig kísért, és megbeszéltük, holnapután találkozunk. De nem ilyen zajos helyen, hanem nálam, a szerkesztőségben. A megbeszélt időpontban csöng a telefon az asztalomon. 41
