Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 7. szám - VALÓ VILÁG - Sulyok Katalin: Nagyvárosban, idegenként
— Itt a porta. Négy férfi keresi Sulyok elvtársnőt. — Négy? — Annyi. Mit csináljak velük? — Tessék felküldeni őket. Beállít Náci, Béci és még két ismeretlen, velük egykorú, elegáns fiatalember. — Ne tessék haragudni — mondja Náci, — eljárt a szánk, hogy most már biztos, hogy meg fogunk nősülni, és a két haver azóta nem szállt le rólunk. A földijén mért ne segítsen az ember, ha tud? Nem lehetne őket is bevenni? Rendes haverok, ugyanaz a cipő szorítja őket is. — Bandi, Feri — mondja a két fiú. Leültetem őket, elhelyezkednek, s akkor mindegyikük elővesz egy csomagot. — Egy kis édesség, ha el tetszik fogadni, a nagy szívességért — mondja Náci. Négy doboz desszert bonbon. Ára darabonként 150 forint. — Igazán nem kellett volna — szabadkozom. — Tessék elfogadni nyugodtan, van miből — mondja Béci, és a másik három fiú bólogat. Van miből . . . Segédmunkásként, az öt-hat elemijükkel vagy a nyolc osztályukkal sokkal többet keresnek, mint egy szakmunkás vagy egyetemet végzett fiatal, vagy én, az újságíró . . . Igaz, az ő zsebükből teljes egészében elfolyik a pénz. Busás borravaló a pincérnek, a taxisofőrnek, a strandon a kabinosnak, a fodrásznál a kisasszonynak (s drága bonbon nekem) amiért szóba állnak velük. Mert a pénzzel, és csakis a pénzzel tudják kompenzálni a félelmüket, a bizonytalanságukat. A pénzzel megvásárolt szolgáltatással bizonyítani tudják (elsősorban önmaguknak), hogy valakik . . . Nem biztos, hogy a pénzük boldoggá teszi őket, de az bizonyos, hogy pénz nélkül boldogtalanok. Elszórják a nagyon nehéz munkával megkeresett súlyos ezreket, pedig épp ők azok, akiknek az égvilágon semmijük sincs, s akiknek a legjobban kellene spórolni lakásra, családalapításra, meggyökeresedésre . . . Előbb a két új fiúval beszélek. Ugyanaz az eset, mint Náci és Béci, illetve, mint az eredeti jelentkező, Tóth Gábor. Huszonévesek, szabolcsiak, segédmunkások, munkás- szálláson élnek. — Nem értem — mondom — maguk mindannyian csinos, széparcú fiatalemberek. Szépen öltözködnek. Nagyvárosban élnek, ahol rengeteg a lány. Hogy lehet, hogy mégsem találnak feleséget? — Ezt mi se értjük — mondja Feri. — Az a nagy hézag, hogy a pesti lányok felvágnak. Mert nekik mi senkik se vagyunk. — És az építkezésen nincsenek lányok? — kérdem. — Vannak. Főleg szabolcsiak. Sajna. — És ez miért baj? — Mert ők meg pesti fiút akarnak. Ellötyögni jók vagyunk nekik, de férjnek pesti fiút akarnak. — Milyen gyakran járnak haza, a falujukba? — Egy hónapban egyszer szoktunk menni. — Együtt? — Együtt jobban telik az idő a vonaton. — És otthon, a falujukban nincsenek lányok? — Vanni vannak, de . . . szóval az van, hogy azok olyan falusiasak. Nem az, hogy lenéznénk, ugye. Csak hát mégis. Mi Pesten élünk, és ez már meg is látszik rajtunk. Ők meg olyan elmaradottak. Nem lehet velük semmit kezdeni. Az új táncokat se ismerik, meg semmiről se lehet beszélni velük. 42
