Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Temesi Ferenc: „Itt is kell maradni valakinek” (Fülöpszállási pillanatfelvételek)
otthagyom!«, vagy »Találkoztam egy haverommal és záróráig a kocsmában ittunk.« Hát ilyenek voltak. Jól van srácok, ezután én se vállalok semmilyen szervezést!” „Te már eljutottál a zenéig. Miért nem mozgatod a többit, aki még idáig se jutott?” „Nem akarom, hogy kiröhögjenek: nézd, hogy erőlködik a srác.” "Meg itt könnyen rámondják az emberre, azért erősködik, mert a góréknál jó akar lenni.” „Biztosan hallottál G.-ék klubjáról...” „Hát igen, az szép volt. Külsőre. Csak éppen arra használták, hogy névnapokat tartsanak. Beültek, pia volt dögivei, kívülálló nemigen mehetett be. A tsz-tagok jártak oda csak. De meg is kapták érte: egyik éjszaka kiírták az ajtóra, hogy »EKE KLUB«. Ez persze biztos rosszul esett nekik. De oda nem akartak engedni senkit. Azt mondták, a vasgyáriak menjenek az egyszem pingpongasztalukhoz, a többiek meg a kultúrház- ba ... De most talán lesz klub, ahova majd mindenki bejöhet. A mostani söntés helyén akarja a Marci a mú'vházban. Pénz már van. Adott a tsz, a tanács, az IGV, az ÁFÉSZ ... Na ja, a közművelődési törvény alól nem lehet ugyanis kibújni! Még a mi takarék- szövetkezetünknek is hozzá kellett járulni.” „Hogyan látod a jövőt?” „A többiek vagy katonaság előtt vannak, vagy nem beszélnek ilyesmiről. Én megpróbálok majd építeni egy házat, venni egy kocsit, megnősülni, és utána végigdolgozni az egész életet. Kis örömök, nagy gondok. Ez lesz az életem.” „Az előbb a górékat emlegetted. Te mit csinálnál, ha te lennél itt a főnök?” „Nem tudom ezt elképzelni, pedig fantasztikus könyveket olvasok ... Ha legalább öten mernénk közösen csinálni valamit — de egymagám nem. Itt félgyarmati sorban élnek a srácok, még a jogaikat se tudják.” „És te?" „Én a zenekart csinálom, ehhez értek. Nekem ez eddig húszezer forintomba került, ennél többet én nem tudok. Két-három év, és ez is kész, mert nem lehet ezt se örökké csinálni. Szóval nincs rá időm, hogy sokat ugráljak. A többiek is így vannak. Mindenki arra vár, hogy a másik csináljon valamit.” Egy gitár nyaka jelenik meg az ajtórésben, majd Ny., a basszgitáros. „Te, vedd már meg a klumpámat!” B. a fejét rázza: „Nem veszem. Már úgyis nagyon egyforma a szerelésünk.” Kottákat szed össze, a gitárját bújtatja tokba. „Na, menjünk.” Miközben Gy. Wartburgjával a művelődési ház felé kanyarodunk, ahol a próba lesz, Gy. váratlanul közlékennyé válik: „Öreg, a nagyapám megtartott a farkán egy tízliteres borosüveget!” Csillognak nagy, kerek szemei. „Elhiszed?” „Hiszékeny vagyok” — mondom.” „A gyerekek magatartásán érződik, hogy mindent megkapnak” P.-vel, a nemrég végzett tanítónővel is a művelődési házban találkozunk össze. O is egyike azoknak, akik már nagyon várják az irodalmi színpad újjáalakulását. Lefojtottsá- got lehel, mondatai végén idegesen felnevet. „Ha valaki, maga tudja, milyen pályára szánják itt a gyerekeket.” „Igények azok vannak. Csak sokszor nem veszik figyelembe a gyerek képességeit. Orvost szeretnének például az egyik gyenge közepes tanulóból az egyik családban. Most már a gyerek is mondja. De van olyan gyerek is, aki tényleg magától találta ki ugyanezt. A szülőkben benne van az ő gyerekkoruk, azt akarják, a gyereküké ne legyen ilyen. Még ki is szolgálják őket otthon, zsebpénzzel tömik. Nem baj, hogy elveszítik, csak tanuljon tovább a gyerek. Itt csak azok maradnak, akik nem tanulnak tovább,_ 50
