Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 6. szám - Zám Tibor: Túl a poklon (kisregény)

Egyszer a kiváló diagnoszta hírében álló belgyógyász jött ki a tanyára, bemutatni új szerzeményét, a hófehér Zsigulit. Korábban egy lestrapált Skodával járta a betegeit meg a barátait. Veled szemben nem volt tiszta a lelkiismerete, mert ő mutatta be Zsályát... Az új kocsi hűtőjén enyhe horpadás látszott. „Felavattad?” „Semmiség” — legyintett ő, amolyan „ne beszéljünk róla”, vagy „szóra sem érdemes” módon. A kiváló diagnoszta hírében álló belgyógyász egy kicsivel mindig gyorsabban ment, mint szabad lett volna, és egy kicsivel mindig később fékezett, mint kellett volna. Biciklisekre specializálta magát. Általában kéthetenként ültetett fel egyet a motor- háztetőre úgy, hogy kitolta alóla a biciklit. Az áldozat sosem sérült meg, de a kerékpár gallyra ment, a kocsi eleje meg mindig behorpadt. A belgyógyász ott, a helyszínen kifizette a bicikli árát (fejből tudta, melyik mennyibe kerül), megtapogatta az áldozat fenekét, bordáit, lejattolt vele, kikalapáltatta a kocsit, és kezdte az egészet élőiről.

„Ez borzasztó munka” — nézte a falat. „Ez annál is borzasztóbb munka”, nézted őt. „Tudod-e, hogy...” Természetesen, de nincs negyvenezer forintod. Ha lenne is véletlenül, kőműves akkor sem lenne szezonban. „És azt tudod-e, hogy . . .” Azt is tudod. Berci, a juhász már az elején megmondta, pedig az csak egy osztályt járt. „Mért nem zavarod már el?” „Bercit?” A feleségedet, te hülye. Már az elején megmondtam.” „Vagy-vagyot mondtál.” „Akkor az látszott jobbnak. Változnak az idők.” „Nálad mennyivel sáros?” „Ezerrel.”

Másnap már délelőtt harminckét fokot mutatott a hőmérő a keleti falnál. A levegő állt. A keverőgép is állt, mert a téesz-majorban javítani kezdték a trafót. A félig kész anyagot malteros ládákba engedted le. Szemedet csípte az izzadság sója, míg húztad- toltad a keverő lapátot. Tim és Berci jóslata után nem mertél pirkadattól napestig hajtani. A hatórásra csökkentett műszak az áramszünet miatt mégis kitolódott. Holt- fáradtan mostad le a szerszámokat („Dögölj meg Zsálya!”), de nem maradt erőd örülni a jól végzett munkának, meg annak, hogy a keleti fal kétharmada kész; hogy vége az állvány-stressznek, mert a hátralevő falrészt már a földről is eléred.

Nagyon kívántad a piát, de talán most lettek volna szavaid meggyőzni a szarukeretest az ernyesztő, szédítő szesz-bódulat testi és lelki jótékonyságáról (aki nem hiszi, dolgozzon egy hétig a kezed alá), nem vonva kétségbe, hogy az alkohol „rizikófaktor”, amelyből függőségi viszony is lehet, de nem biztos, hogy lesz, mert íme, Jákó, aki május elseje óta nap, mint nap három-négy állampolgár kvótáját fogyasztja, most nem sörtől, hanem ásványvíztől büfög fürdés közben. Veled többet nem lesz szerencséje a harcsabajuszú őrmesternek... A borsszemnyi malterdarabokat már útközben morzsoltad ki szakálladból a szé-te-se-ka-lattad hangú autóban.

A szerkesztőségben üzenet várt Tócsa Károlytól, hogy feltétlenül hívd vissza, vagy keresd fel munkahelyén, az Építőipari Trösztnél. Ehhez nem sok kedved volt, de véletlenül azonnal jött vonal, véletlenül azonnal kicsengett a telefon és az építőipari munkások örökmozgó kultúr-apostola véletlenül a helyén ült. A zsíros hang hallatán beleszimatoltál a kagylóba és érezted a fokhagyma szagát. Gondolatban azután megkövetted a fiatal írót; a hallucináció vetült rá az allergiára; talán a hangszín hozta be a szagot. Elvégre a lélektan mindmáig nem tisztázta, hogy miről mi jut az ember eszébe és orrába . . . „Jó hírem van számodra, Jákó apu” —, kezdte Tócsa Károly, majd azzal folytatta, hogy az ÉPTRÖSZT egyik brigádja, tizenkét ember, valamelyik hétvégén felvonul és szombaton—vasárnap megcsinálják neked a tanyát. Keresd meg a brigádvezetőt, ő már tud róla, de fixálnod kell vele az időpontot, hogy mikor menjenek.

A fiatal írót nem jellemezte nagy képzelőerő, de egy házban lakott a kiváló diagnoszta hírében álló belgyógyásszal, aki nem utolsósorban alkotó képzeletének kö37