Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 6. szám - Zám Tibor: Túl a poklon (kisregény)
„Nem baj. Indulok érted.” „Ugye, nem a portásfülke előtt parkolsz?” „Tovább egy házzal.” „Ugye szürke tragacsod van?” „Összetéveszted. Libafos színű.” „Ugye, a libafos zöld színű?” „A legrondább árnyalata.” „Induljunk.” Amíg Timet figyelted a visszapillantóban, nosztalgiával gondoltál arra, hogy nemzedékek nőttek fel, amelyekhez neked már semmi közöd nincs. Ehhez a lányhoz se; talán éppen ezért őt hívtad, mert személye a szabályt erősítő kivétel volt, mint a tigrisbőrre előlegezett dínomdánom. Tim arra kért, hogy engedd őt a volánhoz ülni, mert az oktatója is mindig dicsérte, hogy nagyon jó érzékkel vezet, te azonban hajthatatlan maradtál; inkább vállalltad a „beszarj mandró” címet, semhogy a kocsiddal teherautók pingpongozzanak. Később nem győzted áldani a makacsságodat, mert Tim elcsacsogta, hogy az „ősök” se ülnek be mellé: apja, anyja busszal jár dolgozni, pedig felajánlotta nekik, hogy fuvarozgatja őket. Tulajdonképpen nagyon jó volt ezzel a lánnyal; a rablópecsenye, az ital, a szavak, a csendek; a hallgatólagos munkamegosztás, hogy felváltva tápláltátok a tüzet; a csillagnézés; a naiv kérdés, hogy a kezében tarthatja-e valaki ezt az egész hóbelevancot; a bemenekülés, amikor hirtelen lehűlt a levegő; a két füstszagú test áhitatos összefész- kelése a subán. Minden nagyon jó volt. A lejtőn való gyorsuló mozgás egyik későbbi szakasza volt a beteges birtoklási vágy. „Most mire gondolsz?” „Nem érdekes.” „De én tudni akarom.” „Semmi közöd hozzá.” „De van közöm hozzá! Tudni akarom!” „A gondolatom az enyém!” „Tudni akarom!” Az utolsó mondatot Zsálya már hét házra szólóan visította. A gyermek felsírt a kiságyban, a lakótelep tudta, hogy Jákóéknál elkezdődött az ingyen cirkusz . . . Egy délután át akartál menni a pár házzal odébb lakó barátodhoz. Már a dzsekit is felvetted, amikorZsálya eléd pattant,s az ajtónak vetette a hátát: „Innen pedig nem mégy sehova.” Te annyira meglepődtél a mozgási szabadság radikális eltörlése miatt, hogy azt mondtad: „jó, hát nem megyek”, holott akkor nagyon el kellett volna döngetni ezt az eszeveszett némbert... Ha utólag visszagondolsz, akkoriban nagyon sokszor elkésted a belépődet. A tőled idegen harcmodort inkább elszenvedted, semhogy elfogadd és alkalmazd. Turbókára tekintettel is fegyelmet erőszakoltál magadra; kérve kérted Zsályát, mondjon amit akar, de fogja vissza a hangját, mert a gyermek életre szóló sérülést szenvedhet, ha szülei üvöltöznek egymással. A Zsályával töltött két áldatlan évben bőségesen volt alkalmad a türelem erényét gyakorolni; hirtelen felfortyanó (és gyorsan lehiggadó) fajtából befelé égő emberré változtál. „A nem mégy sehova” után egy teljes hétig fortyogott benned a düh, mígnem behoztad a fáskamrába szorult heverődet: arra ágyaztál magadnak. „Nem alszol velem?” —alázatoskodott Zsálya. „Aludjon teveled a pestis”, mondtad nagyon csendesen, de volt a szemedbe valami gyilkos fény, mert Zsálya elhallgatott. Később azt is mondtad, hogyha sokáig kell még nézned a vérpiros huzatú, ormótlan bútorait, lehányod őket. Erre sem szólott semmit. Azután el kellett utaznod egy napra. Mire visz- szajöttél, ülésre-fekvésre egyaránt alkalmas, variálható garnitúra volt a vérpiros helyén: amire azt mondták akkoriban, hogy „modern.” Lakásod ettől a naptól kezdve hidegkék bútorszövettel álcázott csapdához vált hasonlatossá. „Neked az Isten sem tudna a kedvedre tenni” — így Zsálya. Mire te azt mondtad, hogy az Istennek volna annyi esze, hogy egy ilyen nagy beruházás előtt elhívna magával a bútorboltba, vagy legalábbis megkérdezné, hogy szereted-e a dermesztő hideg-kék színt. Hiába volt minden erőfeszítésed, Turbóka mégis ráment afolytonos békétlenségre. Azután lett szemmel láthatóan lelki beteg, hogy Zsálya beleállt vele az autó fényszórójába. Kérted, álljon félre, mert öt perc múlva visszajössz; a szerkesztőségben hagyott szemüvegedért mégy, hogy az éjszaka ki tudd javítani a korrektúrát, amit reggel nyomdába kell vinni. „A klubban vár az a büdös kurva, tudom, hogy ott vár, de én nem 27
