Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 4. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (IV. Dombok, hegyek - erdők, tavak. Közép-Dunántúl népcsoportjai)
naivnak tűnő, szentes legendákat is: a Balaton közeli Andocs kis kápolnájáról pl. azt tartják, hogy az angyalok vitték oda Kalocsáról, ahonnan ma is felkeresik a búcsúsok; itt minden bizonnyal törökök előli menekülésről és visszatelepülésről lehet szó! Folklór kincsesbánya a vallásos néphagyomány is. Tájunkon majdnem mindenütt ismerik a viharkeltő garabonciást, kinek alakja összeolvad a (sokszor már kincslelő) táltoséval. Itt is meglehetősen sokféle mágikus (varázsos) hatalommal vannak felruházva a tudós pásztorok és az ördön- gős kocsisok; az előbbiek pl. füttyszóval messze legelőkről elhívják és ugyanígy vissza is küldik állataikat; sokféle módját ismerik az egybentar- tásnak vagy éppen a szétzavarásnak is. Még különösebbek a kocsisok, akik csukott kapu felett fogatostul átrepülnek vagy a kapu magától is megnyílik nekik; ahol pedig nincsen híd vagy gázló, a víztükrön hajtanak át; a hajszától néha még a hámban megdöglik a ló, de ők e szellemlovat is haza tudják hajtani, és az csak az istállóban fordul fel, sőt esetleg újra életre keltik. Hasonlóképp a kiesett vagy kivett kocsikerék is: menet közben szépen visszagurul a helyére. Nekik és a pásztoroknak olyan ostorcsapójuk van, hogy valahol a távolban csak egyet durran- tanak, máris ki van ütve az ártó szándékú félszeme! Többen azt tartják, hogy egy kis dobozkába zárt ördög van a segítségükre, de csak úgy tudnak tőle megszabadulni, hogy erdei fába ékelik és onnan azonnal messzire szaladnak. Kevesebb a babona a vadász- és halászélet köréből, ellenben sok szépen szerkesztett (szinte koreografált) és felismerhető számszimbolikával rendelkező óvó, szerencsebiztosító és elhárító szertartás él. A szemverés gyógyítása valóságos színpadi jelenet: a szentháromság nevében három parazsat dobnak a vízbe: 1. kalap alá, 2. fejkötő alá, 3. párta alá! parancsszó kíséretében; ezután a beteg három kortyot nyel a vízből és a „szertartásvezető” vizes kézzel háromszor érinti őt tetőtől-talpig. (A maradék vizet a szegletbe öntik.) Ha nem múlik a baj, háromszor három, vagyis kilenc ízben ismétlik meg ugyanezt. Hasonló a szerkezete a tolvajkereső rostaforgatásnak, a leányok And rás napi férjjóslásának, sőt még esetenként a vásári adásvételnek is: ha a vevő attól fél, hogy a kiszemelt szarvasmarha túlságosan is vad lesz, az eladó tenyerébe már leszámolt pénzt ideiglenesen visszaveszi, ezzel háromszor megkerüli a marhát, háromszor köríti meg annak fejét a szarvak körül és háromszor húzza végig a hátán azt a kezét, amelyikben a pénzt szorongatja, majd ledobja az eladó elé, aki szó nélkül szedi fel a földről. Betlehem és aratókoszorú Tájunkon — főként a katolikus lakosság körében — szinte minden szokás megtalálható még, melyekkel Nyugat-Dunántúlon és Kisalföldön is találkoztunk, de itt aránytalanabb a területi elterjedés, kopottabb maga a szokás és nagyobb a keveredés is. Ugyanakkor számtalan olyan részlet is van, melyekkel máshol nem, vagy alig találkozunk; ez esetekben méltán gondolhatunk idegen hatásokra. Az egész Közép-Dunántúlon szegényesebb a legényavatás, gazdagabb viszont a párválasztásai kapcsolatos szokások köre, méltán híresek pl. a kelet-somogyi, nyugat-baranyai említett leánybúcsúk, egy részük talán délszláv hatás eredménye. (Nagyon kevéssé ismerjük ezeket.) Egy szöllősi (Somogy m.) 1856-os, Jókai-féle leírásból, de szintén eléggé vázlatosan ismerjük csak az ünnepélyes pünkösdi királyválasztást, mely lóverseny keretében zajlott le nagy és „hivatalos” ünnepélyességgel; a nyertes minden lakodalomba hivatalos volt és egy évig ingyen ihatott a kocsmában. (Bár az időpontok egybe is eshettek, a már ismertetett pünkösdi királynéjárás mégis teljesen más szokás; míg az előző valószínűleg honfoglalás előtti, ez utóbbi középkori átvétel lehet.) Tájunk déli sávjában ismerik a regölést, Zalától távolodva azonban egyre kopottabb formában, mindenesetre utóbb még a baranyai Hegyháton is megtalálták a töredékeit. Ellenben ugyané szokás sok hasonlóval (lucázás, újévköszöntés, farsangolás stb.) keveredhetett, mint ahogyan a farsangolás is a balázsolással, a háromkirályok (csillagozás, Heródes-játék) járásával a pönkösdöléssel és így tovább. Utóbb pedig az aratószokások befolyásolták — század- forduló körüli miniszteri rendelet hatására is — a szüreti szokásokat. Egyedülálló adat viszont, hogy a bényiek (Esztergom) az aratókoszorú tetejére faragott és szépen felöltöztetett arató- legény-leánybabát tettek. A betlehemezés mindenütt ismert, a bábtáncoltató betlehem viszont csak szűk körben (Nagybajom, Kiliti és környékén); ennek az az érdekessége, hogy polgárias, városias bábuk (pl. a kéményseprő) együtt szerepelnek a pásztorokkal és a különféle egyházfiakkal (dékán, perse- lyes), valamint biblikus vagy hiedelemalakokkal (ördög) is. Voltaképpen igen primitív, egy-két arasznyi, alulról mozgatott figurák ezek; van ugyan némi külön szerepük is (az ördög felsülése, a kéregetés), de inkább csak táncolnak giusto dallamra; de az érdekes betétek nélkül is kerek egész é kis betlehemes „színtársulat” voltaképpeni produkciója. (A bábos betlehem egyébként megtalálható Esztergom megyében és keleten Szatmárban is: a miénknél gazdagabb formáit ismerjük a tőlünk északra—keletre és nyugatra lakó népek köréből.) Valószínűleg délszláv (török?) hatás a lakodalmi lófejes kuszori (vőfélyféle); kiveszett a dióval, édességekkel, zöldágakkal díszített lakodalmi életfa, más néven tüskefa, mely az ifjú pár elé került az asztalra, és megbírságolták, aki csenni merészelt róla valamit. A Veszprém megyei 94
