Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 4. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (IV. Dombok, hegyek - erdők, tavak. Közép-Dunántúl népcsoportjai)
Marcaltőn a legutóbbi időkig élt a fúrógaras nevű lakodalmi szokás, mely Süpek Ottó fel- tételezése szerint talán a francia formariage- zsal (házassági váltságdíj) függhet össze: nem falubeli vőlegény esetén legényküldöttség keresi fel a lakodalmat, a banda vezetője illendően köszönti a vőlegényt és ismerteti vele azt a helyi szokást, mely szerint az idegenbe vitt menyasz- szonyért váltságdíjat kell fizetnie (hiszen — úgymond — a helybeliek tanították meg táncolni). A szószólókat előbb megkínálják, majd kifizetik nekik a váltságdíjat; ezt a legények a kocsmában azonnal elmulatják. Aki azonban netán fukarkodnék, bosszút állnak rajta: szétszedik a kocsit, a háztetőn rakják össze és még egyéb, máshonnan is ismert fogásokkal élnek. Megismerni a kanászt... Somogybán, Bakonyban és kisebb részben Komárom megyében is a fonográfot Európában elsőül használó Vikár Bélától a szorgos Együd Árpádig majdnem minden zenekutatónk járt és dolgozott; közülük csak néhány név: Bartók, Kodály, Lajtha, Kiss Lajos, PécZely Attila, Volly István, Békefi Antal és a helyi illetőségű Olsvai Imre. Elsősorban nekik köszönhető, hogy a hiteles dallamgyűjtések száma eléri a 8—10 000-et (csak a Bakonyból 1500 változat került elő!) és így a bőség zavarával küszködünk. Falvanként 5—600, a dalosabb somogyi helyeken 800 népdalt is tudnak, Erdélyben ez az átlag eléri az 1000-et! (A legjobb énekesek repertoárja is 4—500 darabra rúghat.) Szövegi szempontból még nincs ugyan összegezésünk, de megállapítható, hogy itt a régi stílusú balladáktól (Szálláskereső Jézus, Rákóczi kis úrfi, Molnár Anna, Fehér László stb.) az új betyárballadákig és a velük rokon rabénekekig a verses epika majdnem minden típusa képviselve van, utóbb még sok félnépi históriát, legendaballadát és egyéb átmeneti műfajt is közöltek. Sok a szertartásos (pl. lakodalmi és egyéb szokás-) ének, kevesebb viszont a keserves típusú lírai dal, annál gyakoribb a félnépi, diákos, nemesi jellegű bordal, mulatódal és a rokon tréfás, gúnyos dalok csoportja is gazdag. Utóbb munkadalok, különféle foglalkozásdalok (meszes, szénégető, halász, pásztor, koldus, árus stb.) kerültek elő, de feltűnő aránytalanság van közöttük: halászdalt alig lelünk, ezek is többnyire félnépi vagy műdalok (mint pl. az — Én vagyok a halászlegény, melyre Herman Ottó szerint ugrós táncot is jártak), ellenben annál több a pásztor- és a velük egy tőről fakadt betyárdal; közülük a tánchoz kapcsolódó kanásznótáról alább szólunk. Érdemes megemlíteni, hogy a várpalotai bányászdalok (munkásdalok) harmad-harmad arányban német egyleti, magyar mű- és paraszti népdalok, ez az idegen eredetet, továbbá városi (műzenei) hatásokat is tükröző arány megvan a népzenében is. Volly Komárom m. zenéje kapcsán egyenesen annak nemzetközi jellegéről beszél. Nehéz arra válaszolni, mi jellemző tájunk dalkincsére, inkább csak somogyi viszonylatban tudunk erről — Olsvai Imre jóvoltából — valami keveset: eszerint a dalok 60—80%-át mindenütt ismerik, és ezek ugyanilyen arányban műdalok vagy idegenszerű népies dalok. A régi zenei stílus csak töredékesen (0—15% közt) van képviselve, ezen belül a parlando ru- bató, tehát a beszédszerű dallam még kevesebb! Kedvelt típus viszont a — Fölszállott a páva . . . Tipikusan dél-dunántúli (Somogytól a Dráva- szögig terjed) a — Hol jártál az éjjel, cinegemadár ... régies szövege és dallama, továbbá a kanásznóták többsége is (már ti. a — Megismerni a kanászt... kezdetűek és ezek családja); itt is ismernek tipikus alföldi népdalokat (— Bujdosik az árva madár, — Kiszáradt a tóbul, stb.), és feltűnő, hogy az itteni dalokban jóval gyakoribb a Tisza, mint a Balaton! Dél-Dunántúl és Dél-Alföld közös kincse a méltán híres — Megrakják a tüzet, mégis el- aluszik!... kezdetű népdal. De hasonló klasz- szikus értékű népdalok a Balaton mentéről és a Bakonyból is előkerültek: — A dudari hármas határ...; — Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok!...; — Huszárgyerek, huszárgyerek szereti a táncot... (ez az ún. Kossuth-verbunk Szentgálról). Somogybán is használták a zalaihoz hasonló hosszi furuglát; veszprémi különlegesség a xilofon magyar változata: a facimbalom. Egyébként az alfölditől eltérő, ún. hasas (egyik oldalán félkörösen kiöblösödő) citera és a délszlávok- tól átvett, hosszúnyakú, szintén húros-pengetős tambura a legnépszerűbb hangszer. Vidékünkön a lakodalom és a gazdag, de még nem teljesen feltárt gyermekfolklór sok régies szokást befogadott és töredékeiben meg is őrzött. A borszörcsöki (Veszprém m.) Szent Iván tüze voltaképp mindkét nembeli fiatalság játékává lett és a nyugati eredetű sajbózás (tűz- karikák eregetése) szokásával keveredett. E nyár- eleji napon mindenki kivonul a közeli erdőbe, a legények égő fáklyákkal futkosnak, azokat fel- feldobálják, és reggel felé lesik az aranyos pát- rác (páfrány) virágát, amelyről azt tartják: olyan fényes, mint a Nap, és aki először megpillantja, táltos lesz. A karádi (Somogy) munkához kapcsolódó lenézés utóbb a lányok falujáró pünkösdölőjévé alakult át, erről másutt szólottunk. A Balaton északi partján, pontosabban a káli medencében, húsvét hétfőjén szoktak tavaszt köszönteni: a leányok virágkaput formálnak, a sor énekkel- tánccal bújik át rajta, miközben előre haladnak; énekük: — Bújj, bújj, bokrostul..., melynek refrénje a legjellemzőbb: — Új Hold, fényes Nap, bocsáss kapun átal!... (E játék neve különben zöldág-járás.) Somogy megyében és kisebb részben a Bakonyban is az ugrós kanásztánc került az egész 95
