Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 4. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (IV. Dombok, hegyek - erdők, tavak. Közép-Dunántúl népcsoportjai)
set tudunk; ők elsősorban szénit kaszálni és gabonát aratni jártak messze földre. Helyhez kötöttek voltak viszont az uradalmi cselédek; ugyanúgy éltek, mint Illyés Gyula pusztai népe is;az ökrészgyerektől, kisbérestől a faragóbéresig terjedő cselédi hierarchiáról Eötvös Károly írásaiból tudunk valami keveset. Sok volt itt mindig a társadalmon kívüli elem is; kezdődött a betyárokkal, folytatódott a gazdák szőlőhegyeinek kunyhóiba felhúzódott lumpenproletárokkal. Az említett iparosodás e nincstelenséget és munkanélküliséget jelentős mértékben oldotta ugyan, de csak 1945 utáni fejlődésünk vált e tekintetben igazán viharossá. Társadalmi menetét azonban ma még nem ismerjük eléggé. (A borsodi szénmedence átalakulásáról valamivel kerekebb képünk van.) Nagy volt itt az elégedetlenség, már 1914 előtt úgy beszéltek egy kutatónak, Sági Jánosnak, mint a viharsarkiak a 30-as válságévekben Féja Gézának; ........minden az uraságoké már itt a vízen is, ahol pedig az uraság sohase szántott, se nem vetett, és mégis csak ő, aki arat... Tilos az út, a dűlő, csukva minden kapu, bepillantani se igen szabad, ahun az úr él. De amerre a szem ellát, minden az úré ... Állatra az erdőn . . . több gond van, mint az emberre ... Lesz baj, tekéntetes uram! .. (Vajkai Aurél; Balatonmellék. Bp. I964. 34—35. oldal.) Bertha Bulcsú 60 év múltán úgy találta, hogy e Balaton melléki falvak társadalma ma is tagozott, csakhogy ennek alapja nem a földtulajdon, hanem a munka, a képzettség, a foglalkozás és a hivatali beosztás. Ma már e társadalmi határok sem merevek többé. Vidékünk nemcsak a pusztító végvári harcok, hanem a véres és erőszakos vallásháborúk történelmi színtere is. Míg a török a divida et impera (oszd meg és uralkodj) elv alapján a különféle felekezeteknek viszonylag szabad vallásgyakorlatot biztosított, a katolikus Habsburgok ellen különösen a protestánsokat favorizálta, a török kiverése után mindez megváltozott. A református hit lényegében a maradék magyarság vallása lett, akik viszont — néha — a katolikusokkal karöltve — a szentháromságtagadó unitáriusok tömegeit térítették vagy űzték el erőszakkal. De a kálvinisták és az evangélikusok sem jártak sokkal jobban: szinte mindenütt visszaszorultak az újonnan érkezett magyar, német, horvát és a szlovák katolikusok elől, sőt egyesek messze vidékre menekültek (pl. a Tolna megyei Zombáról Orosházára), hogy az erőszakos térítést elkerüljék. Elszaporodtak a katolikus búcsújáró helyek, az egyház is megerősödött. Sikerült olyan tartós vallási ellentétet szítani, mely a vagyoniakkal és a nemzetiségiekkel karöltve a legújabb időkig megakadályozta pl. az azonos nemzetiségű, de eltérő vallású felek összeházasodását is. Sőt ez az ellentét néha még a teljesen azonos társadalmi helyzetű csoportok között is megmutatkozhatott: pl. előfordult, hogy a magyar aratórészesek együtt dolgoztak ugyan, de már ebédhez felekezetek szerinti csoportokban ültek le. (A szentesi kubikosok viszont legtöbbször nem is tudták, ki milyen vallású!) Mindezeket a különbségeket (és gyakran ellentéteket) fokozhatták a nemzetiségiek is. A török hódoltság alatt a kipusztult magyar falvakba nagy tömegű „rác” (szerb) települt be, kiket a ku- ruc-labanc harcok idején a Habsburgok olyan „sikerrel” felhasználtak, hogy e két nemzetiség majdnem teljesen kiirtotta egymást. A 18. században tervszerű telepítések eredményeképpen a magyarokon kívül német, szlovák és kisebb részben újabb horvát telepesek is érkeztek; különösen a Dunántúli-középhegység, valamint Tolna— Baranya területén, az egykori eszék-budai hadiút mentén települtek meg nagyobb számban, de szórványosan mindenütt, így Somogy megyében is. Míg a somogyi és egyéb szórványok meglehetős gyorsan elmagyarosodtak, addig a tolna— baranyai tömb nem, sőt vagyonban, létszámban egyre gyarapodott, Schwäbische Türkei (-Sváb Törökország) néven szinte zárt tömböt alkotott; legutóbb itt volt a nagynémet propaganda legbiztosabb területe. 1945 után ezeket is telepítették ki a legnagyobb számban, helyükre Ipoly menti magyarok és bukovinai székelyek kerültek. A Dunántúli-középhegység németjei nem alkottak ilyen zárt tömböt, vagyonilag nem erősödtek meg annyira, az ipar jobban felszívta őket, a magyarsághoz is közelebb maradtak, így ez kétszeresen is védte őket a náci propaganda ellen. Itt egyébként a magyar városok egy része (pl. Székesfehérvár, Esztergom stb.) még a 19. században is olyan vegyes nemzetiségű volt, hogy a magyar egy ideig jóformán a tolmácsnyelv szerepét töltötte be! (Buda és Pest teljes meg- magyarosodása is egészen újkeletű.) A polgárosultabb fokról érkezett és már a letelepítéstől kedvezményezett németség szinte mindenütt teret nyert a magyarság rovására; okszerűbben gazdálkodott, gyorsabban tudott alkalmazkodni a folyton változó viszonyokhoz, rugalmasabb volt a két nem (férfi—nő) közötti munkamegosztás, egészségesebb az öröklés rendje is. A németek polgári, a magyarok pedig megkésett nemesi világszemléletet mondhattak magukénak, és mindkét fél kölcsönösen lenézte a másikét. A magyarság számbeli túlsúlya és a magyar államkeret biztosította csupán, hogy saját hazáján belül e visszaszorulás ne öltsön olyan méreteket, mint határainkon túl. A sors iróniája, hogy az ellenünkre idetelepített németség többsége magyarbaráttá vált és így ma, amikor a szellemi javak, a folklórhagyományok többet számítanak, mint az egykori vagyon (tulajdon), mi bővebb forrásból tudunk meríteni. A hazai németek egyébként nem nagyon vettek át tőlünk dalokat, legfeljebb a Balaton men tiek lakodalmi szokásai vágtak egybe — kissé 91
