Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 4. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (IV. Dombok, hegyek - erdők, tavak. Közép-Dunántúl népcsoportjai)
egyszerűbb formában — a magyarokéival; német hatás főként a táncban és a bányászfolklórban mutatkozik. A horvátok és a szlovákok saját nyelvükön is énekelnek magyar népdalokat, mi pedig átvettük a horvátoktól pl. a Borbála napi köszöntőt és egyéb szokásokat; erős a délszláv hatás zenében-táncban is. A horvát eredetű beolvadt somogyi buzsákiak hímzőművészete pedig ma már a magyar népművészet egyik gazdag, különleges színfoltja. Hazai nemzetiségeink kulturális újjászületésének és az évszázados kölcsönhatások módszeresebb feltárásának manapság teremtődtek meg az igazi feltételei. Művészkedő mesterek, pásztorok és asszonyok A valamikori fabőség ellenére sem ez volt itt az építkezés alapanyaga, sőt a Balaton-felvidéken többnyire kőházakat találunk, ezek a városi (polgári) és a nemesi, ill. a reneszánsz és a barokk hatások népies változatai. E szép oszlopos, boltíves házak és más épületek is maradtak fenn legtovább, Veszprém megyében található hazánk népi műemlékeinek egyharmada! A belső bútorzat érdekes kettősséget mutat: egyrészt Somogybán (és Baranyában) maradtak fenn a legrégiesebb típusú és díszű ácsolt ládák (szökrönyök), másrészt viszont Esztergom és Veszprém felől benyomultak a festett, sőt intarziás polgári bútordarabok is (pl. kétajtós szekrények, újabb típusú menyasszonyi ládák); ez utóbbiakon a korabeli polgárság vagy a bakonyi pásztorok különféle figurái láthatók és az említett technikák mellett a pásztorokra jellemző spanyolozás, vagyis a színes spanyolviasszal való berakás is. Vidékünkön messze földön híres fazekasközpontok működtek, közülük a Vértes-hegység kitűnő tűzálló agyagát feldolgozó Csákvár a legjelentősebb, sőt alighanem országosan is az volt a századfordulóig; a többiről (Tata és környéke), főként a Balaton mellékiekről (Várpalota, Tapolca, Sümeg stb.) szinte alig tudunk. Somogy inkább Vas megyéből kapta a kisipari kerámiát, Baranya pedig Tolnából, ill. részben önellátó volt (Magyarhertelenden még női fazekasok is működtek). A csákvári edények is eljutottak egészen a Dráva vonaláig. Csákvár ókori gyökerű mezőváros, valószínűleg a kerámiagyártás is több évezredes, mindenesetre itt fazekasok, korsósok és tálasok is működtek, sőt egyidőben kályhások is, ez utóbbiak azonban nem alkottak külön céhet. A specializálódásnak megfelelően változatosak a formák és a díszítőmódok is: sajátos a mázatlan, csíkos ikerfazék, melyben a mezőre hordták az ételt; a háromlábú, nyeles serpenyő és sok más használati edényféleség; ugyancsak csákvári jellegzetesség a vörös alapra vitt fehér írókázás is. A tatai máztalan korsók dísze egészen középkorias, míg a Balaton mentén az iparosok a díszes céhkorsókra szakosodtak. A dunántúli népművészet egyik legjelentősebb és leghagyományosabb ága a pásztorfaragás, mely a népi díszítőművészet tartományán belül éppúgy középponti helyet foglal el, mint a táncok között a kanásztánc, mindkét művészeti ág hazája különben Somogy és ezenkívül még a Bakony is. A dunántúli pásztorfaragás változatosabb az alföldinél, több idegen és városi hatást fogadott be, közelebb került az iparművészethez is, a legnagyobb egyéniségek (a reformkorban a faragók „királya”: Király Zsiga, századunk első felében az 1955-ben Kossuth-díjjal kitüntetett Kapoii Antal, napjainkban pedig a fiatal Nagy Ferenc) is innen származnak. A pásztorfaragás fogalmát a vártnál tágabban kell kezelnünk: saját használati tárgyaikon (botok, borotvatokok, tükrösök, csanakok-ivópo- harak, gyufatartók, cigarettásdobozok stb.) kívül ugyanis még sok minden mást (pl. mángorlót, széket, kürtöt, kobakot stb.) is díszítettek. Ezek közül a kerekded, téglalap- vagy négyszög alakú tükrösök (tükörtartók) minden bizonnyal az úri fémszelencék utánzatai (a külföldiek többnyire púderosdoboznak vélik), pásztoraink körében ezek örvendenek legnagyobb megbecsülésnek, ennek megfelelően a leggondosabban díszítettek is. (A modern zsebtükrök elődei is egyszersmind.) A tükrösökhöz hasonlóan díszítették a gyufásdobozokat is, melyek szintén városipolgári előképekre (a csontból faragott gyufatartókra) vezethetők vissza. Pásztoraink ugyanígy lesték el, fogadták be és dolgozták fel a kályhacsempék, a cifraszűrök stb. virágdíszeit, a népies ponyvafüzetkék vagy a mézeskalácsdúcok pásztorfiguráit is; a dunántúli díszítésre jellemző spanyolozás (a vésetek színes spanyolviasszal való díszítése) pedig alighanem nyugati jövevény, a merinó birkák pásztoraival érkezhetett hazánkba még a múlt század elején. A dunántúli pásztorművészet alakulását az utóbbi másfél évszázadban jól nyomon tudjuk követni: a 19. század folyamán a karcolás-vésés, századunkban pedig a domború faragás a fő technikai jellemzője, ill. ezek együttes alkalmazása (főként a múlt század második felében). A mértanias díszeket már a reformkorban felváltják a virágok (e folyamat a horvátoknál kb. fél évszázaddal később zajlik le); eleinte inkább stilizált, később valamivel naturálisabb formában. (A cifraszűr virágdíszei épp fordítva alakultak: eleinte természetesebbek, később mes- terkéltebbek, ellenben a kalocsai hímzés alakulásmenete a pásztorok virágozásához hasonló.) De mindezek keveredtek is. A virágozással terjedt el a színes spanyolozás, amely később átkerült a mángorlókra, sőt egyes bútordarabokra is; ez Sopron megyétől Baranyáig terjedt, de csak a dunántúli népművészetre jellemző. (Szórványosan palóc summások is hazavitték.) A vájatokba, vésetekbe nyomkodott spanyol92