Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 4. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (IV. Dombok, hegyek - erdők, tavak. Közép-Dunántúl népcsoportjai)
ségiek, ráadásul mindezek át is fedhették egymást, élezték a súrlódásokat. Nem könnyű az eligazodás. A török utáni maradék magyarság falusi, mezővárosi jobbágyparasztokra és kisnemesekre oszlott, ez utóbbiak között voltak egykori végvári vitézek, polgárok és ún. bocskoros kjsneme- sek, elparasztosodásuk már a 18. században megkezdődött és 1848. után fejeződött be. Többségük nem tudott az új viszonyok közé illeszkedni, csak vagyonuk töredéke, beházasodásuk és öntudatuk különböztette meg őket a „közönséges” parasztoktól és pásztoroktól: pl. köszönésképpen a kalapjuk szélét épphogy csak megbökték, kezük helyett is néhány összefogott ujjúkat adták parolára; olyan megkésett figura is akadt közöttük, aki pásztor létére avval vigasz- talódott-dicsekedett, hogy neki még a kutyája is nemes! Ilyen kisnemesek szétszórtan szinte az egész Közép-Dunántúlon éltek, többségük református volt, így a társadalmi ellentétek itt gyakran vallási, (szegény sorsú és katolikus németek esetében) esetleg nemzetiségi mezben jelentkeztek. A hajdani nemesi kiváltságok és az emléküket még 1848. után is tovább őrző büszkeség nélkül is épp eléggé öntudatosak és elzárkózók voltak a korábbi telkes jobbágyok nagygazda utódai, kiknek vagyonuk gyarapodása arányában csökkentek a szellemi kincseik. Egészen döbbenetes pl., hogy Fél Edita Komárom megyei Kocs községben tízszer annyi epikus alkotást jegyzett le a zsellérek, mint a nagygazdák között. (És e zsellérek folklórjának gazdagsága is messze elmaradt pl. a korabeli székelységé mögött!) E volt kisnemesek és nagygazdák körében már a múlt század második felétől terjedni kezdett az egyke — Jankójános megfigyelése szerint a tolnai Sárközből indult ki és a Somogy megyei református falvak közvetítették Nyugat és Észak felé—, mely azután a századfordulón általános „népbetegség” lett. A vagyonosabb rétegek így próbálták kiküszöbölni a jellemzően magyar (és szintén a nemesektől átvett) örökösödési gyakorlat alapján bekövetkezett birtokosztódást: a magyarok ugyanis a fiakat egyenlő alapon igyekeztek a földből kielégíteni, míg pl. a németségnél ún. törzsöröklés volt, vagyis az elsőszülött fiú örökölte az apai birtokot, a többinek ipart kellett tanulnia, vagy megmaradt a gazdaságban családtagként. A szinte majomszeretettel nevelt egyke lehetett éppen leány is, ez esetben a vagyonos szülők lehetőleg nem adták őt idegenbe, hanem szegényebb vöt fogadtak be és — ahogyan ma mondanánk — szabályos eltartási szerződést kötöttek vele. (Ez azonban itt még nem vezetett valóságos „nőuralomhoz”, ahogyan majd Sárközben tapasztalni fogjuk.) A párválasztás egyébként sokhelyt elvesztette érzelmi jellegét, itt is divatban volt — különösen Somogy megyében — a házassági vagyonjogi szerződés: a móringlevél kölcsönösen kötelezte a házasfeleket egymás anyagi érdekeinek teljes, még elhalálozás esetén is kötelező tiszteletbentartására. A parasztság közbülső rétegeiről vajmi keveset tudunk, bizonyára közülük kerültek ki pl. a baranyai Hegyhát fuvarosai, akik meglehetős vállalkozó szellemről tettek bizonyságot mind a messze tájak bekalandozásában, mind pedig saját keresetük eltékozlásában. (Ezt különben jól meg is „alapozta” e vidékek fiatalságának korábbi szabados erdei élete.) A kisebb birtokosok és a szegénység szinte áttekinthetetlenül sok mellékfoglalkozást űzött, melyek egy része 1848 után kényszerűen főfoglalkozássá vált (szén- és mészégetés, fafaragás és más erdei iparok). A bakonyiak szinte nemzetiségi különbség nélkül messze földön híres faragók voltak, áruikat a Balkánra is szállították, sőt a századfordulón szakmai titkaikat is átadták megrendelőiknek. (Épp jókor, hiszen az első háború után e „külkereskedelmi” kapcsolataik kényszerűen végleg megszakadtak.) Egyébként e bakonyi favágók és faragók élete, munkamódszere is egészében véve azonos volt a többi erdős tájunkéval, inkább a falvankénti specializálódás alakult kissé másként. A nyári halászat csak az utóbbi száz évben vált ennyire jelentőssé, a Balaton mellékén — egy évezreden át szinte változatlan módszerekkel — főként a tihanyiak űzték, a partiak többségének éppúgy csak kiegészítő foglalkozása volt, mint eredetileg a faragás és egyéb erdei munkák is. A keszthelyi halászok már a 18. század elejétől éppúgy céhekbe tömörültek, mint a kisiparosok is — akikről majd a népművészeti fejezetben szólunk —, szabályzatuk még a társas ivások rendjére is kiterjedt: „senki lölkivel és más Isten ellen való káromkodásokkal szitkozódni ne merészeljen! Senki az asztalra aluvásnak okáért ne dűljön és az asztalt tányérral ne koczogtassa! Senki mulatás- nak idején a helyét meg ne változtassa! Senki mulatásnak idején által-poharat ne köszönjön, hanem (csak) az mellette való czéhbeli társára. ..” stb. A pásztorokkal ellentétben, a halászok folklórja rendkívül szegényessé vált (vagy eredetileg is az volt?), okát egyelőre nem tudjuk. A pásztorok — mindennapjaikat tekintve — valóban szabadok voltak ugyan, hiszen nem járt a sarkukban sem a botos ispán, sem pedig az erdőkerülő, de valójában községi vagy uradalmi alkalmazottak voltak. Az őrzött állatok gazdasági fontosságának megfelelően bizonyos rangsor alakult ki közöttük, de egy-egy foglalkozáskörön belül is megvolt a (vagyoni) felelősség és a munka- megosztás sorrendje: a számadók-bojtárok-kis- bojtárok éppúgy alá-fölérendelésben éltek, mint a korabeli cselédek is. Ismerünk olyan somogyi „pásztorfejedelmet”, aki a kiterjedt erdőségekben szinte korlátlan úr és igazságtévő is volt, holott életében nem járt még Kaposvárott! Közép-Dunántúl vándormunkásairól is keve90
