Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 4. szám - SZEMLE - Seres József: Czakó Gábor: Várkonyi krónika
ben végigkövethető rövid terjedelmű írásokról, melyeket miniatűröknek, tollrajzoknak, szénrajzoknak nevez. Egy firenzei emlék (Utcai szoba, erkéllyel) Kosztolányi Tengerszemének motívumát fogalmazza Illés Endre-i írássá. A két látogatás, az idő múlása őt egy villanásnyi negatív élménnyel telíti: a szép erkély előtt a rettenetes motorzúgás elnyomja a ..város titkos szívhangjait”. A barcelonai útijegyzetek Gaudi torz remeklése, különös katedrálisa kapcsán saját művészeti nézeteit is tartalmazza: „Befejezetlenül szebb. Sziszüphosz szikláját nem szabad daruval felemelni a hegytetőre.” S végül térjünk vissza a kötet személyiségéhez: az igazi örvényeket, emberi szakadékokat, lelki tusákat ábrázoló író legtöbb írásában ott lappang ő is: megrázó számadásával a Kháron ladikjánt idézve. (Magvető, 1978.) SZEKÉR. ENDRE CZAKÓ GÁBOR: VÁRKONYI KRÓNIKA Várkony kisközség valahol ... a Dunántúlon, vagy szerte az országban felfedezhető. Legalábbis Czakó Gábor érezhetően azért nem köti egy bizonyos helyhez, hogy mindenütt ott lehessen. A műfaji megjelölés tehát, hogy „krónika”, nem egy falura, hanem a mai magyar falvak világára általában vonatkozik. Szükség volt erre a kis bevezetésre, mert a Várkonyi krónikáról nem szólhatunk másképp, csak ha mi magunk is belehelyezkedünk az írói szemléletbe, s egy kis kesernyés pikareszk humorral követjük a várkonyi emberek fontoskodásait, a Gaálok és Gutik egymás közti civakodá- sát, szerelmi kalandjait, kicsinyes pozíció- és tekintélyharcát. (Mert az, hogy itt főképp Gaálok és Gutik élnek s a többiek gyakran csak mint „másnevűek” szerepelnek ebben a krónikában, szintén a falvak régi jellemző vonása.) De mielőtt közelebbről szemügyre vennénk a Gaálok és Gutik kétségtelenül „nemes” vetélkedését, amely olyan nagy szerepet játszik Czakó Gábor legújabb regényében — érdemes foglalkoznunk röviden a regény hovatartozásával. Czakó Gábor ugyanis, mint ahogy ez már előbbi könyveiből is kiderül, a valóság ironikus ábrázolására törekszik gyakran már-már szociografikus aprólékossággal, tényszerűséggel. S ez véletlen, hiszen — mint ahogy Szkárosi Endre megállapítja A nagyepika felé című tanulmányában (Kritika, 1978. nov.) — fiatal prózaíróink több irányban is kísérleteznek a mai nagyepika megteremtése érdekében. S a kísérletek egyik vonala a szociografikus novella és regény. A Várkonyi krónikában ez még kiegészül filozófiai eszmefuttatásokkal és esszészerű fejtegetésekkel. Mindez természetesen a szépirodalmi művek megjelenítő ol- dottságában, s így valóban minden okunk megvan arra, hogy az új törekvéseket keressük benne. Alapjában véve persze sem a szociográfikus, sem az esszéregény nem új. Az előzményeket bőven sorolhatnánk mind a magyar, mind a világ- irodalom területéről, ám azokban mindig megtalálhatók a központi hős, vagy hősök. Czakó Gábor regényében viszont hiába keresnénk. Hősei (szereplői) a Gaálok, Gutik és a „Másnevűek” mind: azaz Várkony egész lakossága. De ugyanilyen joggal mondhatnánk, hogy általában a jelenlegi magyar falu. S az, hogy a „jelenlegi”, nagyon fontos, mert a Gaálok és Gutik, a korcs- máros, Éva asszony, aki nem tudja, hogy négy szeretője közül ki az igazi apja Gutisgaál Lacinak, aki most éppen azért jön haza az elhagyott gyermekek intézetéből, hogy megkeresse a szüleit — ha egyáltalán voltak ilyenek. Édesanyja van, ez kétségtelenül bebizonyosodik, de édesapja?... Vajon ki lehet az a négy közül? Bár értelme már csak egynek lenne, mert közülük már csak Földalatti Gaál él, de az is csak elrejtőzve a világtól egy régi, elhagyott malomban. S Laci megjelenésével egybeesik egy író— olvasó találkozó megszervezése. Egy író és egy kritikus jön erre a találkozóra, s ez így együtt éppen elegendőnek látszik ahhoz, hogy a tespedt, önmagába gubódzott élet megpezsdüljön, valami új kezdődjön Várkonyban. Mert Várkonyról kiderül, hogy bár megszervezték a szövetkezetei, kultúrháza, új szép könyvtára is van, a társadalmi, közösségi élet a korcsmában összpontosul. A falu lakossága egyre csökken. Már az ezret sem éri el, pedig azelőtt ezerkettőszáznál is többen voltak. S éppen a fiatalok menekülnek innen. Egyre kevesebb a gyerek. Dehát lehet-e ez másképp, ha a falu vezetőinek a kártyacsatákon, s az italon kívül csak egyéni pozíciójuk megtartásán jár az eszük? Valami más, cselekvőbb, becsületesebb utat Földalatti Gaál jelentene, akiből — így látják a várkonyiak — minden lehetett volna, s talán lehetne most is, csak ki kellene nyújtania a kezét, hiszen az egész fiatalságát a munkásmozgalmi harcoknak áldozta. A felszabadulás után valóban nagy tekintély volt, de az ötvenes évek elején mindent megutálva egyszerűen visszavonult a közélettől. Földalatti életet él az elhagyott malomban, s legfeljebb Éva asszonnyal és Lábatlan Trafikossal találkozik. Csoda-e, ha a vezetők, Éjszaki Pál, a szövetkezet elnöke éppen úgy tart tőle, mint Vak Gaál, a tanácselnök, vagy Boldizsár, az iskola- igazgató és párttitkár. Földalatti itt az élő lelkiismeret, aki „mindent” följegyzett, mindenről tud, s bármit számonkérhet. Czakó Gábor, mint „Krónikás” kitűnően csomózza egyetlen bogba a várkonyi eseményeket. Laci gyerek megérkezése mintegy gyújtókanóc szerepét tölti be. Kedvéért valóban megjelenik ismét Földalatti is, aki mindent a fejükre olvashat a mostani vezetőknek. Csoda-e, hogy minden felborul? Még az író—olvasó találkozó is teljesen háttérbe szorul, mert a szomszédos kocsmában ott ül Földalatti. A robbanás, a nagy változás 84
