Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 4. szám - SZEMLE - Horpácsi Sándor: Holdosi József: Kányák
azonban mégsem következik be. Krónikás érzékelteti, hogy nem egy emberen múlnak itt már a dolgok. A falu egészében kell érlelődnie az újnak, a továbblépésnek. Földalatti kevés lenne ehhez. Különben is megtört öregember már, aki ugyan kiadja az utasítást, hogy kedvező feltételeket biztosítva vissza kell hozni a fiatalokat, de valójában csak Laci, a megérkezett fiú érdekli már, akiben saját életének továbbvitelét látja. Ezért el is veszi Évát feleségül. Éjszakiék mégis félnek. Megindítják ellene az aknamunkát, de még mielőtt valami is történne Földalatti váratlanul meghal. Nincs már szükség semmi másra, csak a „nagy halott”-nak kijáró díszes temetésre. Minden megoldódott, mindenki marad a helyén, minden halad tovább a maga útján. Közben azonban pikareszk módszerekkel felszínre kerül a falu gondja, baja, az emberek tehetetlenkedése. A krónikát olvasva óhatatlanul eszünkbe ötlik, hogy ha ez mind így van, ha ma is a kocsma a központ, a Gaálok és Gutik egyéni pecsenyéjüket sütögethetik, mi az, ami változott? Krónikás nem csinál titkot belőle, hogy ha a külső körülmények és lehetőségek alapvetően megváltoztak is, ha maguk intézhetik is immár a maguk és a falu ügyeit, az emberek szemléletében, gondolkodásában igen sok maradt a múltból. A falu vezetői éppen úgy „kupaktanács” módjára intézik a közösség ügyeit, éppen olyan kapzsik, hiúk, gyávák, vagy féktelenek egyéni életükben, mint régen voltak. Ennek a bizonyítására elég a két hét, amelyet Krónikás kiszakít a falu életéből és látszólag nem megszerkesztve, hanem a történések sokrétűségében, párhuzamosságában, lazaságában elénk állít. Nem mérlegel fontos, vagy kevésbé fontos események között. A korcsmái verekedést éppen olyan élénk színekkel írja meg, mint az író szerelmi kalandját az ifjúságán már túl levő, de még igen szép tanítónővel, vagy Laci légyottját Mónikával, akit pedig az anyja ászéitól is óvna. Az egymásra halmozódó epizódok, pikareszk események mögött azonban mindig ott munkál valami irányító titkos erő: az emberek gondolkodnak. Gondolkodnak az életről, halálról, a dolgok értelméről. Kicsit bizarr dolog, hogy Krónikás éppen Somát, az egyébként reálisan, céltudatosan gondolkodó korcsmárost választja szócsövévé, s vele mondatja ki bölcsességeit. Azt például, hogy az élet értelme nem a hatalom, nem a gazdagság, hanem a boldogság. Soma nincs meghatva sem az írótól, sem a kritikustól. Nem tőlük várja a kultúra terjesztését. „Ide figyeljen — mondja határozott biztonsággal. — A kultúra a beszélgetéssel kezdődik. Amikor a népek mernek beszélgetni egymással, el merik mondani az életüket.” Az író és a kritikus megjelenése révén alkalma nyílik Krónikásnak, hogy a mai irodalomra is sort kerítsen. Nem elmélkedés formájában, csak bizonyos oldalvágásokkal mondani véleményt, amely nem zökkenti ki az események krónikás, humoros, gyakran szatirikus sorjáztatásából. Nincs ebben a regényben sodró eseményesség. Látszólag — mint ahogy már említettem — szerkezeti megkomponáltság sem (hiszen azért lett krónika). Valójában azonban úgy sűrűsödnek az epizódok, hogy Földalatti megjelenésekor már drámai feszültséget érzünk, s nem véletlen, hogy éppen Földalatti temetésének ünnepélyes, részleteiben mégis gyakran gúnyosan ostorozó leírásával zárja a krónikát, amely talán többet sejtet meg a mai falu világából, mint egy gondosan kidolgozott, adatokban is hiteles szociográfia. Bátor, ötletes, az olvasót is minden előítélet alól feloldó regény ez. Olyan társadalmi szatíra, amelynek csíráit ott éreztük már Czakó Gábor előbbi regényeiben is, de ebben a regényben érett valóban nagy igényű alkotássá. (Szépirodalmi, 1978) SERES JÓZSEF HOLDOSI JÓZSEF: KÁNYÁK Minden nép és népcsoport megteremti a maga mitológiáját, vagy ha úgy tetszik művészetét. Ez: az én-tudat legalább olyan fontos eleme az egyének és társadalmak életének, mint a fehérje, a vitaminok vagy a megfelelő ruházat. A tudat az, amely megszervezi az életet, programot ad a viszontagságok elviselésére, vagy emelkedettebb, előrehaladottabb fázisban a körülmények, az élet megváltoztatására. Magától ugyanis semmi nem mozdul, nem változik. Amikor a cigányság gondjairól szoktunk töprengeni mindig felvetődik a cigány értelmiség szükségességének, illetve a hiányának a kérdése is. Ettől az értelmiségtől várjuk, hogy a fentebb említett mitológiát, ennek a népcsoportnak, vagy csak szociológiailag definiálható társadalmi rétegnek az életét belülről, tehát átélten, ugyanakkor objektiven tárja fel. Enélkül elsikkad minden kívülről jövő segítség vagy jobbító szándék, hiszen jószerével csak a felszínen tapogatódzunk. Gazdasági, szociális kérdésekben ugyanis meddő dolog moralizálni, ugyanakkor egy népcsoport, társadalmi réteg viselkedését, morálját nem lehet minősíteni annak életmódja, múltja, szokásai, az önmagáról alkotott kép ismerete nélkül. Vannak már, s egyre gyarapodnak azok a művek és szerzők, akik felismerve ezt a sürgető társadalmi igényt egyre több tény-téglát raknak le társadalmi ismereteinkhez. A teljesség igénye nélkül itt most csupán három szerzőt említenénk: Csalog Zsoltot, Tamás Ervint Lakatos Menyhértet, akiknek az elmúlt években jelent meg nem kis szellemi izgalmat, olykor vitát is kavaró könyvei erről a témáról. Kapcsolható tevékenységük —természetesen — egy átfogóbb, szélesebb „divathoz” is, a szociográfia-irodalom felpezsdüléséhez, amely lassan-lassan leküzdi némelyek idegenkedését és polgárjogot nyer irodalmunkban, közéletünkben. Hogy ennek mi köze az első kötetes író: Hol85
