Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 4. szám - MŰHELY - Pándi Pál: Újra: Bánk, a nagyúr (Az emberi és történelmi probléma egységesítésről)
A vonatkozási törvény lényegéhez tartozik továbbá az is, hogy a vonatkozási rendszer centrumában a dráma központi alakja áll (alakjai állnak), akinek (vagy akiknek) az egyéniség-jellem-morál és formátum-próbája, helyzetalakulása a drámaiság magva. Tehát a drámai vonatkozási törvény az összefüggéseknek nem akármilyen rendszerét tételezi, hanem csakis olyan vonatkozásokat, amelyek egy viszonylag zárt keretben előmozdítják a drámai kifejlést, mégpedig úgy, hogy közvetve vagy közvetlenül lényegesen befolyásolják a központi erők (erőviszony) alakulását. Amit Gertrudisról megtudunk a II. felvonás 2. jelenetében, az egyrészt az egész drámai közeget áthatja, kitágítja — Tiborc panaszaival együtt — a drámai alap méreteit, másrészt elsősorban Bánkkal érintkezésbe kerülve lesz a peturi közlés a dráma felfokozója, serkentője, a nagyúr elmozdulásának súlyos indítéka. A vonatkozási törvény tehát most is a drámai célszerűség jegyében érvényesül, hiszen ami Gertrudis szempontjából, a királyné drámai bemutatásának feltételezett igénye oldaláról epikus-elbeszélő módszernek tűnhet föl, az Bánk helyzetének alakulása szempontjából nagyon is drámai megoldás. S ennek a színműnek nem Gertrudis a címe, hanem: Bánk bán. Egyébként hiba lenne megfeledkezni arról, hogy ezt a jelenetet a királyné akcióban kibontakozó drámai jelentkezése előzi meg (I. felv. 11—12. jelenet), s egy olyan IV. felvonás követi, amelyben haláláig színen van Gertrudis, parttalan becsvágyának, rosszra hajló jellemének teljes formátumában. Nem arról van tehát szó, hogy Gertrudis passzívan jelenik meg a drámában, hogy csak róla beszélnek, de ő nem szól s cselekszik, hanem arról, hogy a szavaival irányító királyné olyan cselekménysor elindítója, amelynek végkifejlete kívül esik az ő ellenőrzésén, s ez az irányító koronás asszony többek között úgy is beleszövődik a drámába, hogy róla beszélnek, a megfelelő helyen, a megfelelő időpontban, a megfelelő személyek. A róla-beszélés a drámai ábrázolás szükségszerű eszköze itt; nem főeszköz, illetve nem önmagában is helytálló eszköz, ám olyan módszere a drámai megjelenítésnek, amely nélkülözhetetlen. Nem akarok itt azzal érvelni, ki mindenki alkalmazta ezt az eszközt, köztudomású ez. Inkább egy fantáziajátékra hívom az olvasót. Képzeljük csak el, mi lenne akkor, ha Gertrudis országpusztító hatalmaskodása, politikai machinációinak láncolata drámai akcióba szervezetten jelenne meg a színpadon. Egy ilyen ábrázolás mozdítaná el igazán az epika irányába a drámát, a regényszerű extenzivi- tást kényszerítve a tragédiára. Semmi kétség benne, hogy a Melinda-ügy szűkebb keretben mutatja Gertrudis jellemét, egyéniségét, mint az országos hatalmi tevékenység. Ez a „szűk keret” azonban csak akkor jelentene csökkent érdekű, másodlagos királyné-bemutatást, ha Bánk bán családi életének feldúlása, az indítékokat és következményeket tekintve, más minőségű embertiprás lenne, mint a többi. A közéleti-politikai motívum ennek a tettnek a következményeiben — s bizonnyal: indítékában — is ott van; Gertrudist itt is az a féktelen becsvágy, kóros meráni önérzet, törvénytipró családi politika, s hatalma féltése vezeti, mint amely uralkodói stílusát, hatalomgyakorlását jellemzi. Viszont ez a „szűk tér” messzemenően alkalmas arra, hogy intenzíven, körülhatá- rolhatóan, tehát drámai megformálásra igen alkalmasan tartalmazza az uralmi rendszer és Gertrudis jellemvonásait. Ennek a viszonylag intim szférában megtörtént gyalázatnak valóságos hátterére minden belemagyarázás nélkül következtethetünk Petur és Tiborc vádló szavaiból. Olyan értelemben is drámaiak ezek a „megvilágítások”, hogy meghosszabbítják a Melinda-ügyben bűnös Gertrudis árnyékát, olyannak mutatva, ahogyan az rásötétlik az országra. Ettől a távlattól az egész Melinda ügy jelentősége — ábrázolásának jelentése — megnő, s végképp nyilvánvalóvá lesz, hogy — egy rendkívül kényes síkon — az országos állapotokat (is) reprezentálja. 61
