Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 4. szám - MŰHELY - Pándi Pál: Újra: Bánk, a nagyúr (Az emberi és történelmi probléma egységesítésről)

Bánk báni egyéniség-formátum és mentalitás szintjén a Melinda-ügy, tehát a súlyos személyes érintettség egyszerre válik a királyi udvar közérdekű kritikai szemléletének előmozdítójává s a végső következtetések, az intézkedés fékezőjévé. E kettős hatásmechanizmusban egyszerre fejeződik ki Bánk jelleme, szelleme és helyzete — a változás állapotában. S e karakternek, e helyzetnek és e változásnak nem az a jellemzője, hogy a fentről való látás helyébe a lentről való látás kerül. Bánk a maga rendpárti eltökéltségét a fentről működő felelősség pátoszával fogalmazza meg (I. felv. 14. jel.), s ez jellemzi őt akkor is, amikor a királynéra is alkalmazandónak jelenti ki a törvényt (II. felv. 2. jel.) S ennek a fentről korrigált fentről való látásnak az alapját rendíti meg Melinda tragédiája. Megrendíti de nem lendíti át a lentről való látás és cselekvés dimenzióiba.

Bánk bán kezdettől fogva sejtette-sejthette, hogy a közállapotok romlása s a fenyegető személyes sérelem végső soron egyazon ok következményei. De ennek lényegig tisztult felismerése nem történhet meg a dráma elején, annál sokkal homályosabb, bizonytalanabb ekkor Bánk számára a helyzet. A kettős egységre való ráébredés fokozatosságát jelzi a II. felvonás 2. és 3. jelenetének dramaturgiája (az utóbbi, mint már jeleztük, nem zökkenő nélkül), majd Bánk és Tiborc dialógusa a III. felvonás 3. jelenetében, amelyről okkal írta Orosz László, hogy „Bánk vívódása egyre inkább összekapcsolódik Tiborc panaszával, mert problémáik — bármennyire különböznek is — egybekapcsolódnak.” A drámai fokozatosság érzékelése végett is érdemes összevetni ezt a dialógust Bánk és Tiborc előző találkozásával, az első felvonás 6. jelenetével. A kétféle panasz ott még nem cseng úgy össze, mint a III. felvonásban. Az első alkalommal Tiborc alig jut szóhoz Bánk gyötrelemáradatában, a III. felvonásban már Tiborc panaszai áradnak — helyzetben, tehát drámai — hatalmas erővel, s a magasorsán töprengő Bánkból kiszakadó szavak úgy érzékeltetik a nagyúr indulatait és fájdalmait, hogy ura sóhajnyi közbeszólásait Tiborc saját panaszai megértése és megerősítéseként hallja. Ez az emlékezetesen színszerű drámai konvergencia a kettős egység előrenyomulását jelzi, nem annyira közvetlenül Bánk tudatában, inkább a tragédia közegében. Ez a közeg természetesen Bánk közege is. Az összecsengés pedig azt sugallja, hogy a szerelmében, magánkörében felsértett és feldúlt bánban, tudva és öntudatlanul növekszik a fogékonyság nemcsak a peturi vádak megértésére, hanem a tiborci panaszok, a lentről szólás meghal lására is.

Utóbb a IV. felvonásban már kétségtelen, hogy a királyné előtt megjelenő nagyúr a kettős egységnek saját helyzetétől erősen motivált tudatában szólal meg. De hiába sejti-tudja Bánk, hogy Gertrudis különféle hatalmaskodásai egy ember, egy hatalmi struktúra következményei; az „emberi és történeti” problémát, amelynek összefüggése drámaian megmutatkozó objektív tényszerűség a tragédiában, Bánk bán nem tudja úgy megoldani, nem oldhatja meg úgy, hogy ez az egység a megoldásban is teljes következetességgel fejeződjön ki. Bánk megjárja a poklot, hogy múlt időben szólhasson saját vakságáról, de nem kerekedhet felül a poklon úgy, hogy ne csak a pokol főnökasszonyát semmisítse meg, hanem a pokol működésének feltételeit is. (Persze az adott helyzetben s az adott drámában hiba lenne lebecsülni a főasszony megsemmisítésének jelentőségét és következményeit...) Személyes értelemben vitathatatlanul radikális tett a nagyúré. Történelmi értelemben pedig éppen a kor szintjén áll, Bánk túllép ezzel saját lényeges kötöttségein, azáltal, hogy a korhelyzetnek egy szélső lehetőségét meríti ki. De nem léphet túl valamennyi kötöttségén. Tesz valamit a helyzet megváltoztatásáért, de még nem képes alapvetően megváltoztatni a helyzetet. Az a tény tehát, hogy a történeti és emberi problémát Bánk nem tudja egységesíteni a megoldásban, nem Bánk és nem Katona hibája, hanem a dráma lényeges tartalmi eleme; nem az írói megoldás korlátja, hanem a mű jelentésének megváltoztathatatlan összetevője. De mindehhez fűzzük

59