Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 4. szám - MŰHELY - Pándi Pál: Újra: Bánk, a nagyúr (Az emberi és történelmi probléma egységesítésről)
PÁN Dl PÁL ÚJRA: BÁNK, A NAGYÚR Az emberi és történelmi probléma egységesítéséről Ismeretes, hogy Katona drámáját régtől fogva bírálják a színszerűség hiánya, a drámai helyett alkalmazott epikai megoldások miatt. A mű dramaturgiai felépítését kifogásoló észrevételeknek elmélyített változata az a nézet, miszerint Katona drámájában nem illeszkedik össze zavartalanul a banki és a báni, a személyes, a magánéleti és az országos, a közéleti sérelem. Gyulai Pál 1882-ben megjelentetett könyvében már vitázik is erről, pontosabban Toldy Ferenc álláspontjával. „Az összeesküdtek jelenete (II. fölv. 1—2. jel.) mélyen bevág az egész mű alkatába. Toldy mind a mellett kettős cselekvényűnek tartja e tragédiát, mert szerinte Petur összeesküvése és Bánk családi szerencsétlensége egymásba játszanak ugyan, de a nélkül, hogy egyik a másikat szükségesképp támogatná, mindenik függetlenül magára bonyolódván és fejlődvén ki.” S a továbbiakban Gyulai cáfolja ezt a felfogást. A modern dráma fejlődésének történeté-ben (1911) ezt írta Lukács György: „Katona a múlt század egyik legnagyobb drámaírói talentuma volt. Nyelvének kemény, zord pathosa igazán drámai. Emberei —felesleges lyrai ellágyulások és psychológiai finomkodások nélkül — költői élettel teliek. Egyes jelenetei tele vannak drámai és tragikus vehementiával és symbolikus gazdagsággal. De már az emberi és történelmi problémát ő sem volt képes organikusan egységesíteni: embert és hátteret, lelki és politikai tragédiát csak a személyek azonos volta kapcsol össze; tehát végső analysisében epikai az egész építmény.” Hagyjuk most figyelmen kívül Lukács velős véleményének néhány elfogadható vagy elfogadhatatlan elemét, emeljük csak ki „az emberi és történelmi probléma” organikus egységesítésének — vélt — hiányáról mondottakat, s azt, hogy emiatt végső soron „epikai az egész építmény” A végső megoldás tekintetében Bánk talán csak egy népmozgalom élén teremthetett volna teljes összhangot „magánügye” és a haza dolga között. Ez a forradalmi-nemzeti fellépés azonban polgárháborút — és egy másik drámát, illetve más történelmet követelt volna. Ilyen értelemben jutott Révai arra a következtetésre, hogy „a tragédia nagyszerűségének alapja nemcsak a hazafiúi és a személyes motívumok egysége, hanem az is, hogy mindvégig megmarad egy bizonyos maradványa e motívumok ellentmondásának.” Az „ellentmondás” megjelölés itt nem a legszerencsésebb; találóbb lehetett volna egy utalás arra, hogy Bánk csak így, a tettig vezető út belső kidolgozatlanságával érkezhetett el a IV. felvonás 7. jelenetének végéhez. Ez a belső „kidolgozatlanság” a dráma ténye, s az értelmezők különféleképpen minősítik e tényt. Ki a dráma, az írói megoldás fogyatékosságának tekinti, ki pedig Bánkot — tegyük hozzá: és a kort — jellemző tartalmi tényezőnek. Ez utóbbi állásponthoz hajlok én is, puszta szavazás helyett inkább az itt következő elemzéssel egészítve ki az eddig írottakat. Térjünk vissza a II. felvonás 2. jelenetéhez. Bánk „betoppan” a békételenek közé, akik Petur házában várakoztak rá. Mindazok után, amit az első felvonás 12. jelenetében hallott, a 14. jelenetben — csak a nézők által hallhatóan — mondja el nagy monológját. Szavai lelkiállapotának azt a pillanatát fejezik ki, amikor a hallottak nyomán — ha nem is biztonságban, de — a közvetlen veszélytől távolabb tudhatta-vélhette Melindát. Eb- * * Részlet egy tanulmányból. A szöveghez csatlakozó jegyzeteket itt nem közöljük. 55
