Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 4. szám - MŰHELY - Pándi Pál: Újra: Bánk, a nagyúr (Az emberi és történelmi probléma egységesítésről)

ben a drámailag érvényes szituációban születik meg a nagyúr döntése, mely szerint következő lépésének a haza békéjét kell szolgálni, azaz meg kell ismernie a pártütéssel fenyegető békételenek céljait, le kell szerelnie a lázadásra készülőket. Ezért indul Petur házába, s a maglódi kéziratban olvasható írói rendelkezés szerint a belépő nagyúr „egész magaviseleté nagy belső küszködést árul el, és csak a dolognak a nagysága némítja el egy kissé benne azon indulatot, amely idehozta." A végleges szövegben már nem találjuk ezt a mondatot. A „belső küszködést” és az irányító indulatot azonban változatlanul Bánk jellemzőinek tekinthetjük e helyzetben; a 14. jelenet monológja után nem is foghatjuk föl másképp Bánk állapotát.

A II. felvonás 2. jelenete Bánk és Petur vitája. Ebben a dialógusban Petur a békételenek drámai panaszait tárja Bánk elé, s mint a bajok forrására, a királynéra és a merániakra mutatnak vádoló szavai. Kimondja Petur a sürgetett megoldás módját is: Gertrudist erőszakkal kell letaszítani a trónról. Ez a vádbeszéd szinte teljes némaságba szorítja Bánk bánt. Ám a peturi megoldás fenyegetésére már magát újrafogalmazva válaszol a lázadást elvető nagyúr: a törvényes eljárásban jelöli meg az igazságtevés útját. Tehát a törvény hatálya alá helyezi Gertrudist is, visszafogottabb, mérlegelőbb szavakkal, mint ahogy a királyné ellen szólt az első felvonás 14. jelenetében. Viszont most már nyilvánosság előtt beszél, hallgatóság előtt mond ki olyan szavakat, melyeket azelőtt soha. A 14. jelenet monológja — ismétlem — magánbeszéd volt, hallgató ott nem volt a színpadon...

Elemzésünknek egy korábbi fejezetében volt már szó arról, hogy e jelenet során Bánk megszűrve teszi magáévá Petur súlyos kritikáját a királyné ellen, Petur pedig felfüggeszti a maga erőszakálláspontját Bánk érvei és szigorú fellépése nyomán. Indulatosan elítéli még a Bánk mellé álló békételeneket, de társainak állásfoglalása nem maradhatott hatás nélkül sem Peturra, sem magára a szituációra. Bánk viszont nem teszi magáévá Petur lázadási tervét, nem osztja Petur bán „nemzeti rút gyú'lölet”-ét, — mindez Katona felfogását is jellemző elutasítás. (Az egész dráma építményében pedig Tiborc korrigálja — indirekt módon — a Petur-i társadalomkritikát, a III. felvonás 3. jelenetében ezt mondja Bánknak — „nevetve":

Te szánsz, nagyúr? oh a magyar se gondol már oly sokat velünk, ha a zsebe tele van — hisz a természet a szegényt maga arra szánta, hogy szülessen, éljen, dolgozzon, éhezzen, sanyarogjon meghaljon. Úgy van, úgy! esmérni kell az élhetetlenek sorsát, minek — előtte meg tudhassuk szánni is.

S nem jelentéktelen írói utasítás itt, hogy e szavakat hallva Bánk „haraggal tekint” Tiboréra.)

A Petur és Bánk között hullámzó érvekben és indulatokban, a szétválásban és összefonódásban, a nézetek elmozdulásaiban van annyi drámai erő, hogy érvet adjon az olyan vélekedésekkel szemben, amelyek szerint Katona itt nem teremt (itt sem teremt) szituációt Bánk fellépéséhez, győzelméhez. Szituáció van, az viszont kétségtelen, hogy Bánk király-i fellépése, ennek hatása Peturra, a két vitázó összeborulása az „isten nem segít soha/ felkent királyok ellen!”-jegyében olyan valóságos korszín a drámában, amely az idők során — nemcsak történelmi értelemben — fakult meg, s így az érv hatóerejét nem tartják olyan átütőnek a mai nézők-olvasók, mint Bánk kora s még Katona kortársai is. Ennyiben reálisaknak érzem a színész — Bessenyei Ferenc — füstölgő szavait e részlet színrevitelének nehézsége miatt. De ez a nehézkes jelenetrészlet nem

56