Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 4. szám - Simonyi Imre: Altató (vers)
Asztalkendőt kötnek elém holmi szegényes menhelyen. Tengődöm mások kenyerén; halál vigyázza éjjelem. Látom, ahogy a mélybe buknak vidám percek ezüst halakként, SIMONYI IMRE ALTATÓ Estére majd lefekszel, reggelre megmenekszel, jó alvás örömét jelzi nyálad a párnán. — Csak addig bírj magaddal, ne járj levett kalappal: e lándzsás július koponyád nyársra húzná. — Indulj a sarki boltba kérj tíz dekát hozómra, de szívedre ne vedd amit ennyiért adnak. — Bicskád is volt! — Most pennád írjon tokaszalonnát, és három éhezőt vendégelj meg papírból... Anyádnak írj nyugalmat — szeretődnek vigalmat — barátodnak reményt — Töröld le már a könnyed... rejteket találva maguknak, és sápadni látom a napfényt. Sömör s fekély üt ki a testen, mit egyszer tenger habja csókolt, s világom szűk lesz és kietlen, mint külvárosi kis szatócsbolt. Nagyapád nevelése: tűzz a léckerítésbe kórót a magkakas salátás kedve ellen. — Friss lányokkal barátkozz — és régies baráthoz méltó kamrádba vidd, nézd, azt az ágyba illőt. . . S ami napodból hátra van, azt se töltsd hiába: térj le az útfélén ha felnőtt közeledne. — Ám csinálj Jancsikának sárkányt — és Juliskának kibomlott szalagát kösd rózsaszín csokorba. Hol leszel esztendőre, hogy ellened felnőve majd megfizessenek atyáik rendje-módján?! Hisz estére lefekszel reggelre megmenekszel-------------ráncnyi nyomod marad anyád szép homlokán. 10
