Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 4. szám - Féja Géza: Bizonyság, Látomás, Léva (versek)
FEJ A GÉZA BIZONYSÁG Hogy nincsen mit veszteni már? Áldom szavad, mert többet mond, mint halállal fenyegető hatalmak, seregek, cinkosok; jó hírt küldtél nekünk: a halál szövetségesünk, Ő is kérkedik velünk, általunk képes csak csodákra. (1977) LÁTOMÁS Hallod, hogy sír az éjszaka, — a halotti beszédeket? Suttognak a halottak most, hogy a sírok felrengenek. Ki tudja, meddig robban a Nap, s majd mindőnknek robbanni kell, hogy teljesedjék be a törvény: hamvadva, lázban múlni el. LÉVA Szívet facsaró zümmögés, fohászkodó emlékezés: óh honi táj napos öle befogadsz engem egyszer még? Mikor az idő őszre megy, kifestenek az elemek az öreg szőlődombokon, és muzsikálni kezdenek. Az óbor ilyenkor dalol, az ifjú meg durcásan forr, toborzót rop a rőzsetűz, a füst tűnődve bandukol, amiként bandukolnék én feléd hajdani verőfény a Garam szelíd hajlatán, a Báti-part meredekén. Oh, úgy ajánlanám neked vagabundusz vén szívemet: a végső út kaptatóján még egyszer megpihenteted? Rámhajolna az őszi lomb, ágyat vetne a pincedomb, ahol az ősz földöntúli, halk, ciripelő hangja zsong. — Már este lett, és maradok mint koporsóban a halott, mint börtön rácsai mögött a múltba álmodó rabok. (1977) (1974?) 11
