Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 4. szám - László-Bencsik Sándor: A puskás angyal (novella)
Éjfél előtt a Király utcában vonultunk éppen, amikor szemközt jött egy zörgő, díszes szekér. Körülötte duplán csúcsos sapkájú katonák. Levegőbe lődöztek, kolompoltak, nagy ostorokkal kongattak, — az ártó szellemek riogatására —, kolindáltak. Jaj, de karácsonyt köszöntő két csapat egy utcában? Egy csárdában két dudás? Ilyenkor csak az a hagyomány, hogy aki állva marad, az játszik tovább. Egymásnak estünk hát hevesen, osztottunk és kaptunk egyaránt. Palánk reccsent, valaki nekizuhant. A kis Kui ravasz harcos, kifogta a szekérből a lovakat, hasuk alá csípett, azok horkanva iramodtak kifelé a marhavásártér irányában, patkóik szikráztak. Észbe kaptak a katonák, csattogni kezdtek elfele ők is a leltáros lovak után. Csak egy maradt a szekér mellett. Jézus, hát ez Viorel! Valamelyikünk betörülhetett neki, csengett a füle, azt próbálta kirázni magából. Mi sem voltunk különbül. Megzúzva, tépetten szerencsétlen- kedtünk. A kis Csapi meg éppen köpte a vérét, pár fogával együtt. Ettől még maradhatott volna angyal, mert csak selypített, de bordája is törött, vagy repedt, hát úgy már bajos énekelni. Eközben valaki alighanem elszaladhatott a városparancsnokságra árulkodni, mert jött Iván őrmester négy marcona fegyveressel hamarosan, s körülvettek minket a géppisztolyok. Magyaráztuk ugyan, hogy nálunk ilyen esetekben ez a szokás évszázadok óta, de az őrmester haragja ettől semmit sem csillapult. Szokás nem jó, szokás nagyon- nagyon nem jó, mondta magyarul rosszul, de igazul. Hanem a háború közben találkozott ő már ennél vadabb dolgokkal, így aztán most végül is azt mondta, hogy kivételesen megbocsájt, viszont együtt, közös csapatban kell járnunk tovább az éjszakát Jézus köszöntésére, a jó testvérek módjára. Megígértük, s fogadkoztunk, de Iván őrmester a biztonság kedvéért egy karácsonyi komisszárt is rendelt mellénk, egy nagybajuszú ukrán vöröskatonát. A lovak is meglettek. A kis Csapit föl a szekérre, be a kórházba. Hanem eközben az idő elfutott, a város szépen elaludt. Mi nem. A piactéren éjszakáztunk. Nagy tüzet raktunk, eszegettünk, iszogattunk. Reggeli harangszóra fölkerekedtünk, irány a város szíve. A főtér sarkán egy alkalmi emelvényt készítettünk, s ráraktuk a kivilágított istállót. Karéjba fogtuk, aztán Viorel előállt és harsány hangon hirdetni kezdte a karácsonyt az ébredező lakosságnak. Amúgy katonaruhában, fegyveresen. Ő lett a puskás angyal. S vártuk, özönöljön hozzánk a nép. De bizony az nem nagyon özönölt. A fényesebb házakban inkább még a kaput is bezárták, az ablakokat befüggönyözték. Egy úriasszony megátkozott, mert szerinte durva lelkű, korhely komédiások voltunk, akik a szent ünnepet kifigurázzák, meggyalázzák. Egy úriember meg azért szidalmazott, mert megaláztuk a nemzeti büszkeségét. No, ha a polgárok nem, jöttek mások. Egy pár katona, orosz s román vegyesen. Inasgyerekek szaladtak elő. Néhány ittrekedt cselédlány szökött ki a kapun, ruhájukról látni lehetett, ki tövisháti, ki krasznai, ki érmelléki. Egy raj kisdiák. Egy tarka cigánycsapat. Tucatnyi barátunk innen-onnan. Három szegény öregember, hat szegény öregasszony. Hét paraszt ment át a téren szekereken, megálltak ők is. A vendéglőből kijöttek a takarítónénik, s a konyhai lányok. Együtt sem többen félszáznál. Elkezdtünk játszani e kisded hadnak tiszta örömmel, figurázni vígan, bolondozni különös lázban. — Glória! — énekelte Viorel. — Auz mai, fortáte! — bökdöste a huszár a lusta pásztorokat. — Hallod hé, barátom! Angyal szólt! — Dehogyis angyal szólt, kakas kukorékolt!... — morgott Lajosunk, fülére húzván a bundát. — Glória! Glória! — Hf-ha, gyereket hozott a gólya!... — visongott Radiradi. 7
