Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 4. szám - László-Bencsik Sándor: A puskás angyal (novella)
Akkor már többen szökdöstek román fiatalok északról délre, s ő is arra készülődött. Egy este elkeseredetten jött be a sátorba. Fegyvert akart volt szerezni, mindenét odaadta érte egy részeges szász szerelőnek, ki nagy zugkereskedő volt, de még nagyobb csaló. Lám, mit dugott oda Viorelnek, tudván, hogy nem reklamálhat: rongyba kötve egy haszontalan jelzőpisztolyt, amivel kis színes rakétákat szoktak röppentgetni a levegőbe. Kutyariasztónak tán megtette volna. Voltunk néhányan, kik ott is egy nótát fújtunk, de nem a kincstárit. Segíteni kéne ennek a fiúnak, hisz barát. Jó, hát akkor lopjunk neki is egy igazi pisztolyt. Akinek nem volt éppen valaminő komolyabb vétke, vasárnaponként bemehetett Kolozsvárra. (Az engedély istentiszteletre szólt, de estig volt érvényes.) Csoportosan mentünk, s középkorú kísérőnket meghívtuk egy pohár italra. A Zokogó Majom híres kocsmahely volt, az átmenetileg ott is regnáló németek buzgón látogatták. Akkor is ült ott vagy egy tucat szürkeruhás katona. Söröztek erőst, verték az asztalt, gőzös náci gőggel Érikáztak. Köpenyük fogason, övjük szintén, övékén pisztolytáska, táskában revolver. Mint akik otthon vannak... A kis Kui is lapátos levente volt velünk, ő faragta ki előre azt a pisztolyt fából, amit most egy alkalmas pillanatban kicserélt egy valódira. S Viorel másnap éjszaka eltűnt. Augusztusban minket is hirtelen feloszlattak. Odahaza bújtunk a behívók elől. Aprócska városunk szerencsésen kiesett a hadak útjából, nagyobb csaták nélkül futott át rajtunk a háború. Bár itt sem parádéval. De nemsokára újra lehetett készülni az új karácsonyra. Az egyik csendes délután búsmagyarkodtunk éppen a főtéri vendéglőben hatan-heten, amikor betért egypár román katona. De né, az egyikük Viorel! Egyenruháján az önkéntesek szalagja. — Felszabadítónak jöttél, vagy elnyomónak? — kérdeztem a koccintás előtt. — Emberben csak kettőt ismerek — felelte legfrissebb tanulmányai szent hevületében. — Vagy proletárt, vagy burzsujt. — Félek, hogy jaj, e kettőből négy, netán több kategória is lesz. Aszerint, hogy kit milyen nyelvre tanított az anyja. .. — Igazságos világot fogunk teremteni, ne félj. — Mielőbb meg is legyen, szívemből kívánom. Bevallom, irigyeltem. Neki már sikerült, hogy cselekedjék is a becsületért, az igazságért, hogyha egyben-másban hamis formák szerint is, de mindenképpen világaink jobbrafordulására, s nem csak áhítozva azt, vagy csupán szavalva róla. Sebeit is irigyeltem, — szilánkok szórták meg a testét Debrecen előtt, a fasiszták elleni harcban, s lábadozása idejére vezényelték hátrébb, az itteni nyugalomba. Nekem harmadnapra bolondos ötletem kerekedett: járjunk betlehemest e szabad világban is. Szóltam a társaknak, jött mind. Viorelnek nem üzentünk, az isten tudja, miért nem. Tán, hogy megvoltunk mind a régiek hiány nélkül, a kis Csapi sem ült most lakat alatt. Estébe hajlott az a nap, melyen elindultunk. Noha — egyelőre — némán jártunk, bár beöltözve, sokan megbámultak, hogy az eszünk éppen elment-é. Pedig nem, mert első utunk a szovjet városparancsnokságra vitt. Ott volt az a város közepében, a régi Nagyszékely utca elején, szép nagy kőházban. Ismerősünk volt a szolgálatvezető, valamilyen Iván őrmester, civilben kijevi mozdonyvezető. Anyja vallásos ukrán, néhai apja nacionalista lengyel, maga már igaz komszomolista. Bennünket eléggé kedvelt, tán nem is véletlenül, én is tőle kezdtem el tanulni oroszul. Első szóra bebocsájtattunk, s egy jó órányi szicsasz után el is játszottuk a betlehemesünket vagy huszonöt szovjet katonának. Minden éneket, minden táncot ismételnünk kellett. Megvendégeltek, itallal kínáltak. Aztán egy kapitány papírt is adott, engedélyt a játékra, egész éjszakára szólóan. — Még élt a kijárási tilalom, ha nem is vették már szigorúan. 6
