Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 4. szám - László-Bencsik Sándor: A puskás angyal (novella)

LÁSZLÓ-BENCSIK SÁNDOR

A PUSKÁS ANGYAL

Amikor Viorel — még kinn az úton, udvaron — rázendített a csordapásztorok énekére, odabent egyszeriben csend lett és áhitat.

Osontam az ajtóhoz, rigmust mondtam. Beköszönő versikét, bebocsájtást kérő szót. Soha, sehol el nem utasítottak.

— Angyal pajtás, jere bé!

Viorel suhant, lebbent a küszöbön át és havasi kürthöz hasonló hangon fogott az újabb énekbe. Hallatán az asszonynép mind ríni kezdett, buzgón szipogott.

Paradicsom kőkertjében aranszőnyeg leterítve.

Rengő bölcső-ja közepében, s az úr Jézus fekszik benne.

Jobb kezében aranyalma, bal kezében aranvessző.

Fölhajítja, megzúgítja, erdő-mező megcsendüle.

Nem láttam én egy oly szép fát, mint Kirisztus keresztfáját.

Mert az vérrel virágozik, szent lélekkel gyümölcsözik.

Mire először is egy históriás játék következett, melyben szépen előadtuk, miként bolyongott szállást keresőn a szegény szent család Dávid városában. — Fiatalok voltunk, s kezdő forradalmárok, hát a hagyományos formán kemény változtatást tettünk: játékunkban a Huszár hamarosan kardot rántott, aztán irgalom nélkül lekaszabolt mindenkit, aki nem fogadta be házába a vajúdó Máriát, a szüzet, s a máié Józsefet, az ácsot, így lakolt halállal a gazdag polgár s a fényes nemesúr egyaránt, meg még Heródes király is. (Amiből kitetszik, hogy nem a történelmi hűséget kívántuk szolgálni, hanem inkább valamilyen társadalmi igazságot szolgáltatni.) Ez a gyilkolászás egyébként dramaturgiai- lag is igen jó fogásnak bizonyult, mert egyfelől a publikumnak szerfölött tetszett, másfelől az említett urakra nem volt többé gondunk a továbbiak során. — Kevesebben voltunk, mint ahány szerep, hát a halott személyek egyszerűen kivonultak a színtérről és a háttérben átalakultak eleven pásztorokká. Imigyen lett például Heródesből is együgyű kisbojtár, ami még példázatnak is jó mindenféle királyok számára, de meg a királyhitű felekezeteknek is.

S végre rátérhettünk a lényegre: a pokolravaló pásztornép pogány mókázására, a profán énekekre, s a táncra. Ázt hiszem, ezért is csináltuk az egészet, plebejus nevetéseket akartunk támasztani a savanyú házak lakóiban. Rá is fért akkor a vidámkodás mindannyiunkra bőven, mert igen-igen sötét esztendőket éltünk.

Régen történt mindez, jó harmincöt éve már, amikor mi egypáran, egyéb ifjúkori bolondságaink mellett létrehoztuk a helybéli betlehemes társaságot is, 1943 karácsonyára, szegény Erdély egy kisded városában. — Szedett-vedett társaság lettünk eléggé, ahány tagja, annyiféle. S éppen heten, mint a gonoszok. De tényleg, ördögfiak inkább, mint ájtatos lelkek.

Tán csak a rác Radiradi — igaz nevén Radovics Radován — rítt ki a sorból. Jámbor suttyó, amúgy földmíves palánta, de oly bugyuta, hogy pár szavas szerepeit se tudta végigmondani soha hibátlanul. Viszont volt egy húga, az Anica. Leányban szebbet azóta se találtam, feketébb szemet, feketébb hajat, hamvasabb arcot azóta se láttam. Ószláv ikonok némelyikén vannak gyönyörűséges Máriák, kik reá hasonlítanak. De Radovics Anna náluk is szebb volt. S Anica hordott nekünk pogácsát a próbák alatt, ő töltögetett

3