Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 4. szám - László-Bencsik Sándor: A puskás angyal (novella)
poharainkba könnyű veres bort, s bármint dadogott Radiradi, bármint bukdácsolt a szavak között, csapatbéli helye nem forgott veszélyben soha. De Lajosunknak sem, a másik Kraszna utcabéli parasztfinak, a Mezei hadból valónak. Összejöveteleinket náluk tartottuk, s övéké volt az a négy rongyos-rojtos bunda is, ami nélkül betlehemes pásztor ugyebár senkiből el nem képzelhető. A harmadik kőszikla, kire a csapat épült, Dobó Károly volt, a nagyerejű boltoslegény. A negyedik meg Kui Demeter, a harangozó minden hájjal megkent fia. A híres-neves Kollégiumból is akadtunk ketten, két ádáz maturandus. Hadadi Miklós, ki már akkor komédiásnak készült, s nem szülei szándéka szerint majdani jogásznak. Meg jómagam, kinek furulyája is volt hozzá. Viorelt az isten is angyalnak teremtette. Nyúlánk,szép arcú siheder, vélünk egykorú, de fejjel magasb mindannyiunknál, s tisztára olyan, mint egy firenzei nemes ifjú a tizenhatodik századból. Nekünk a hangjával is nagy nyereség, tisztán csendülő, messzire hangzó énekével. Éppen angyalszűkében voltunk, amikor a véletlen összehozott vele. — Azé szerepre korábban kiszemelt Csapi Kelemenke, akkor ötödikes gimnazista, szőrösödni kezdő legényke létére tiszta szoprán, gyatrán kezdte a tanévet, s több tárgyból is elégtelen- kedett. Szigorú apja mindennémű haszontalan művészkedéstől eltiltotta, megparancsolván, hogy reggeltől estig keményen tanuljon még a szünetben is. S a mi esdeklé- sünkre sem volt hajlandó az ifjú Csapi szobája ajtajáról levenni a lakatot. Egy hét, ha volt karácsonyig, de a hó már leesett. Felénk kemény telek jártak mindig, én meg síelni igencsak szerettem. Akkornap is, vasárnap jó reggel lécet kötöttem a talpam alá, s neki a Meszes északi hajlatainak. Órákig lehetett azon a tájon kószálni, suhanni, ilyenkor ember nemigen járogatott arra más. Mojgrád felé törekedtem, a római romokat, Porolissumot tűzvén ki célomul. Egy völgyecske peremén haladgattam, hát látom, a túlsó oldalon is siklik valaki vélem egyirányt. Megálltam, lestem. Ő is. Nézem, legényféle, de nem ismerős. Szintén figyel- get engem egy darabig, aztán hirtelen vállához rántja a botját, mint egy puskát, s nagyot kiált, hogy bumm, le vagyok lőve. Na, játszani én is tudok, csapok a levegőbe, mintha legyet akarnék fogni, s mutatom, ni, elkaptam ám a golyódat, drága felebarátom, itt van a tenyeremben, még süt. Majd visszahajítom neki a semmit. Erre egy ismert csúfolódó nótát kezd rám mondani, románul. (Kívánván nekem szép szekeret, szekerembe hat szép ökröt, hat szép ökröm, mint a páva, jusson a doktor asztalára, de hiába.. .) Mit feleljek rá? — Aki reám haragszik, egyék dögöt tavaszig, Tavasz után egeret, míg a szeme kimered!... Szóval kezdtünk ismerkedni. Majd versenybe fogtunk, ki ér előbb a romokhoz. Én is tudtam egy jó utat odáig, ő is egy másikat, egyszerre álltunk meg a végén. — Mink ilyen régóta itt élünk! — mutatott az ősi kövekre. — Én még messzebbre emlékezem. — Ugyan mire? — Amikor együtt jöttünk volt le a fáról. Később megkérdezte, mi járatban vagyok ezen a vidéken. — Éppen téged kerestelek. — S engem minek? — Angyal kellene. Összebarátkoztunk, jól és hamar, noha sok mindenben más szögből néztük a világot. De tudtuk egymás nyelvét, és ez volt a lényeg. Viorel félárva volt, bácsikája nevelte, ki román papként szolgált Teleken. Egyébként utolsó éves gimnazista szintén, bár „csak” Somlyói diák, s a szünetben látogatott 4
